"Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog.
Semmi mást nem kell tenned, mint
leírnod egyetlenegy igaz mondatot.
A legigazabb mondatot, amit tudsz."
Ernest Hemingway

Magányos Hold

Október végéhez képest enyhe az éjszaka. Olykor feltámad a szél, de nem csípõs, se csontig hatoló, nem kergeti el azokat, akik még kihasználják ezt a kellemes idõt, ami biztosan a felhõknek köszönhetõ. A csillagokat nem is lehet látni tõlük, olykor még engem is eltakarnak. De csak néha, így az idõ nagy részét békés szemlélõdéssel tölthetem. Mint minden éjszakát. Innen fentrõl mindent látni.
Igazán mindent, hiszen az emberek az éjszaka beálltával gátlástalanokká válnak, mivel azt hiszik, senki nem látja õket. Holott én látok. És nézek is. Rólam nem vesznek tudomást, mert azt gondolják, én vagyok a világon a legszegényebb. És valahol igazuk is van. A 24 órából csupán annyit kapok, amennyit a Nap meghagy nekem. Csak a maradékot. Még a fényemet is tõle kapom, kiporciózva, hol kicsit többet, hol kevesebbet. Azt is csak kölcsönbe. Újabban a tudósok még a testemtõl is megfosztottak, hiszen úgy vélik, a Földbõl származom, anyagom azonos vele. Még ez sem a sajátom. A csillagok túl messze vannak, és túl sokan. Nem foglalkoznak velem, mert különbözök tõlük. És a csillagok olyanok, mint az emberek. Nem szeretik, ha valaki különbözik tõlük. Hát ilyen szegény és árva vagyok. Ezért aztán megsajnált a Jóisten, és adott nekem egy ajándékot, ami csak az enyém: én látom az emberek lelkét.
Ezen a csendes októberi estén is körültekintek, hátha találok még embereket. Igen, már észre is vettem egyet. Közvetlenül alattam, egy nagy fagyalbokor és egy hideg házfal között szakadt, mocskos ruhás alak ül, gondozatlan, bozontos szakállal, rongyos, ujjatlan kesztyûben, lyukas cipõben. Szeretne aludni, hogy legalább amíg álmodik, addig se gondoljon cudarrá vált életére. Hamarosan talán tényleg elalszik. De mi lesz vele télen? Most is a hideg, kemény földön kucorog, mellette nejlonzacskóban egy hajdan volt kilós kenyér maradéka. Már napok óta ezt eszi. Talán már penészedik is. Õ maga álmodni akar, szökni innen, de a lelke még ott ücsörög a bokor elõtt, és nyújtogatja a kalapját. Felsöpörné õ az utcát is, ha kapna érte egy kis tejet. De ez senkit nem érdekel, hát utolsó reményként gubbaszt a kalap mellett. A lélek még remél, de az ember már feladta.
Néhány utcával odébb egy kikent-kifent nõ ácsorog, erõs sminkkel, leheletnyi blúzban, kurta kis szoknyácskában és lábat feltörõ, magas sarkú szandálban. Kuncsaftra vár, s közben unalmában rágyújt egy cigarettára. A szél – ami ehhez az öltözékhez azért már hidegen fúj -, ráparancsol, és összébb húzatja vele a flitterekkel díszített, rikító kendõt. A nõ meglát egy arra ballagó embert, és csivitelõ hangon felkínálkozik neki. A szája nyílik, megszólal, csalogat, de a hozzá tartozó lélek némán gubbaszt a sarokban. Az már most undorodik, és inkább takarítaná valahol másnak a piszkát, minthogy most itt legyen.
Az elõbbi férfi most tartott hazafelé a családjához. Láttam a város másik végén, amikor elindult. Úgy tûnik, nincs autója, hisz gyalog jár. De most nem a munkahelyérõl jött. Abban a háztömbben, ahol volt, egy kolleginája lakik. Megáll egy pillanatra a lenge öltözékû nõ elõtt, hagyja, hadd beszéljen, cirógassa, de végül otthagyja. Bár mondhatnám, hogy engedett a lelkének, aki már rángatta a könyökét, hogy gyerünk innen! Ó, nem, csupán már fáradt, és ma már nem képes többre. A lelke egy csöppet sem érdekli, hiszen az már a szeretõje ágya mellett is tiltakozott, felhozva érvként a családot a testtel szemben. De a férfi már akkor sem figyelt rá, csak hozzávágta az aktatáskáját, hadd játszadozzon az irodai papírokkal.
Nem túl messze, néhány háztömbnyire innen, van egy játszótér. Ott fedezem fel a következõ embereket. Két fiatalt, egy fiút, meg egy lányt. Egy padon ülnek, fekete alakjuk teljesen összefonódik az éjszakában. Vadul csókolóznak. Nem is csókváltás ez, csak smárolás. A lányka szinte még gyerek, ahogy nézem, még talán 14 sincs. A srác vagy egy tízessel idõsebb nála, ha ugyan nem többel. Keze gömbölyû kalandokat keres a lány trikója alatt. Én meg inkább oda se nézek: Én szégyellem magam helyettük is, ezért elfordítom a fejem. Így viselkedni az utcán, ott, ahol ráadásul nappal gyerekek játszanak. Helyettük elkezdem nézni a lelküket. A kislányé bent ül az egyik hintában, és hajtja magát. Hiszen még gyerek. A kis lélek tudja, hogy nem jó ez így, a szíve nem is kívánkozik az erõs férfikezek közé, de fél, hogy máskülönben nem fogják szeretni. A fiú lelke kissé távolabb áll a hintázó kislánylélektõl. Még hátat is fordít neki, és egyik kezét zsebre dugja, miközben a telefonján nyomkodja a billentyûket. Csupán a test, ami szorosan a lányhoz simul, a lélek nem akarja se megóvni, se megvigasztalni, se örömet szerezni neki. Teljesen közömbös a másik lelke iránt.
Nem szeretem nézni, ahogy egyik ember kihasználja a másikat. Jobb volna elbújni csendben egy felhõ mögé, és nem törõdni mindezzel. De pillantásom megakad az égen pörgõ pontokon, amiknek csóvája a kisváros egyik épületéhez vezet. A helyi diszkó fénye ez. Lám, ott egy zajos, rikoltozó társaság. Huszonéves fiatalok, és nagyon jó kedvük van. Túl jó kedvük. Tornacsukát, szakadt pólót és csörgõ láncokat viselnek. Meg szegecselt övet a nadrágjukon. A lányokon pedig falatnyi kis top van, mély dekoltázzsal, és szintén szakadt, láncos farmerban riszálják a feneküket. Táncolnak, viháncolnak, buliznak. Cseppet sem tûnnek fáradtnak. De a szemük szörnyen tág, és szinte hallom, hogy zakatol a szívük. A lelkük pedig… azok is ott vannak, nem messze. A hatalmas, zöld konténerek tövében fekszenek egymáson – és a kiszórt hulladékon-, mint a rongybabák. Ájultak. Kidobták õket, akár a szemetet. A beszívott fiatalok tudomást sem vesznek róluk.
Szörnyû látni ekkora felelõtlenséget. De ha már kaptam ezt a különleges ajándékot, akkor használni akarom. Használnom kell. De fáj látnom ezt a gátlástalanságot. Éjszaka, mikor maguk vannak, az emberek nem a félelmüket és a gátlásaikat dobják el, amiket a többiek jelenléte kényszerít rájuk. Nem mondják azt, hogy „na, most nem lát senki, nyugodtan tehetem, amit a lelkem akarna.”. Nem teszik meg, amit nappal nem mernek a nyilvánosság elõtt: nem versnek tejet a koldusnak, nem terítik kabátjuk az önmagától undorodó nõ vállára, nem mondnak nemet az erõszakos partnernek. Nem ezeket a hamis gátakat vetik el, amit a közönség erõltet rájuk. Nem, hanem azokat a gátakat, amik nappal még valamelyest állnak, és megtiltják, hogy végképp a sárba döngöljék lelküket. Nappal csupán nem vesznek róla tudomást, azt akarják hinni, hogy õk mindig bátrak és erõsek. Éjszaka ezt be is akarják bizonyítani. Gátlástalanokká válnak, semmibe veszik lelküket, és még bele is rúgnak, amikor az fél vagy épp gyöngének mutatkozik. Nem csak egymásnak hazudnak, maguknak is.
Sajnos úgy látom, az emberek mind máshogy viselkednek, mint a lelkük. Nem õszinték, megtagadják lelküket.

Súgó 4 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2011.07.16. 17:45 Nanó   Szia! Ne haragudj, hogy ennyit hozzászólást írok! Most a saját kritikámról is itt hagyok egy kis kritikát. Vagyis inkább egy kis javítást, hogy ne tűnjön úgy, hogy nulla tudással osztom az észt. Bár nagyon remélem, hogy sokkal inkább érezted a kritikámon a segítő szándékot, hiszen építeni szerettem volna vele. =) De igen, sajnos maximalista vagyok az írások terén magammal szemben is, úgyhogy muszáj javítanom a saját hibáimat is: * és néha a többiben is * gyönyörű az egész leírásod, szemet párásítóan szép volt * amely komoly mondanivalóval rendelkezik, és éretten tárja szemünk elé ezt a problémát

2011.07.16. 17:35 Nanó   „A srác vagy egy tízessel idősebb nála, ha ugyan nem többel.” Hogy őszinte legyek, nekem az a srác szó nagyon csípte a szemem, hiszen nem illik egy ilyen irodalmi alkotásba. Szinte az egész novellád középpontjában a lélek (a lélektan) áll, komoly hangvételű, felnőttes mű, amiben egy ilyen szó nagyon illúzióromboló tud lenni. Viszont az a kép, amit ennél a résznél leírtál ugyanolyan fantasztikus – és sajnos igaz -, mint a korábbi társai. „Tornacsukát”  Erről a szóról is csak azt tudnám mondani, mint a srácról. Nem illik a szövegbe, szlenges.   Ez a részleted is kiemelkedően mély és komoly mondanivalóval bír, de a „vesznek” szót sajnos elgépelted: „Nem teszik meg, amit nappal nem mernek a nyilvánosság előtt: nem versnek tejet a koldusnak, nem terítik kabátjuk az önmagától undorodó nő vállára, nem mondnak nemet az erőszakos partnernek. Nem ezeket a hamis gátakat vetik el, amit a közönség erőltet rájuk. Nem, hanem azokat a gátakat, amik nappal még valamelyest állnak, és megtiltják, hogy végképp a sárba döngöljék lelküket.”   Összességében gyönyörű novellát olvashattam tőled, amiben alig volt pár hiba, de azok is egy kis gyakorlással, figyelemmel (vagy egy béta segítségével) könnyedén kiküszöbölhetőek lennének.  Köszönöm szépen az élményt, hiszen nagyon sokat adott a novellád, amely komoly mondanivalóval rendelkezik és éretten tárja szemünk elé ezt a problémát, amit nagyszerű körítésben, kreatív módon a Hold szemén keresztül mutattál meg nekünk. =)   Nagyszerű munka, csak így tovább! Remélem, sokat olvashatok még tőled. =)     Üdvözlettel: Nanó

2011.07.16. 17:34 Nanó   Szia!   Már régóta terveztem, hogy benézek hozzátok és olvasok tőletek valamit, ma ennek is eljött az ideje és őszinte leszek: egyáltalán nem bántam meg ezt a döntésemet. Elolvastam a novelládat, ami nagyon jóra sikerült, igazán elnyerte a tetszésemet. Most pedig, hogy ne csak dicsérjelek, a művel párhuzamosan haladva kiemelem mind az erősségeidet, mind a gyengeségeidet. Remélem, nem haragszol meg érte. =)   „Holott én látok. És nézek is.” Ezt a részletet azért emeltem ki, mert logikailag nem jó a sorrended. Ugye előfordulhat, hogy valamit nézek, de mégsem látom. Pont ebből következik, hogy ez fordítva nyert volna igazi értelmet: Holott én nézek. És látok is. És akkor mindjárt folytatnám is azzal, hogy éssel nem kezdünk mondatot… ;)   A másik, ami feltűnt, hogy hiába fogalmazol nagyon szépen, az első bekezdésedben (és néha a többien is) kicsit darabos a szöveged, nincs meg a kohézió. Ilyen részlet például: „De csak néha, így az idő nagy részét békés szemlélődéssel tölthetem. Mint minden éjszakát. Innen fentről mindent látni.”   Ezt mondjuk összeköthetted volna, hogy sokkal gördülékenyebben menjen az olvasás, például akár így is: De csak néha, így az idő nagy részét békés szemlélődéssel tölthetem, mint minden éjszakát, hiszen innen fentről mindent látni.   „A lélek még remél, de az ember már feladta.” Ebbe egyszerűen beleszerettem, gyönyörű az egész leírásod szemet párásítóan szép volt, de ez a mondatod különösen kiemelkedő, és kifejezetten igaz is.   „A szél – ami ehhez az öltözékhez azért már hidegen fúj -, ráparancsol, és összébb húzatja vele a flitterekkel díszített, rikító kendőt.” Ezt a mondatot azért emeltem ki, mert van benne egy vesszőhibád. Hiszen, ha nem lett volna a közbevetésed, akkor így mutatott volna a mondatod első fele: „A szél ráparancsol, és…” Ebből következik, hogy ha közbeveted az gondolatjelek közötti kis részt, nem kell a kis jel után a vessző. =)   Ismét a lenyűgözöttség hatására emelek ki egy részletet, ugyanolyan gyönyörű, mint az előbbi tetszésnyilvánításomkor idézett társa: „A szája nyílik, megszólal, csalogat, de a hozzá tartozó lélek némán gubbaszt a sarokban.”   Az a képed is teljesen elkápráztatott, amikor a szeretőt tartó férfi a lelkéhez vágja az aktatáskát, hogy az inkább iratokat rendezgessen a légyott alatt. Nagyszerű volt!   „A srác vagy egy tízessel idősebb nála, ha ugyan nem többel.” Hogy őszinte legyek, nekem az a srác szó nagyon csípte a szemem, hiszen nem illik egy ilyen irodalmi alkotásba. Szinte az egész

2011.07.10. 10:40 Zsófi Szia! Elolvastam ezt az írásodat is. A Hold az elején kicsit ellenszenves volt nekem az önsajnálatával, de mikor a léleknézés jött, az tetszett. Hosszan lehet találgatni néhány ember sorsának okát, te megmutattad az egyik változatot. Örültem neki, hogy a fiatalokat is belevetted. :) Ennyit szerettem volna csak. Zsófi voltam

1