"Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog.
Semmi mást nem kell tenned, mint
leírnod egyetlenegy igaz mondatot.
A legigazabb mondatot, amit tudsz."
Ernest Hemingway

Arcok

       Minden szombaton pirkadatkor indult. A kisvárost, ahol élt, már teljesen bebarangolta. Az ottani arcokat rég ismerte. Most a szomszédos helységeken volt a sor. Rámosolygott a parkban sétálókra, betért a templomokba, és leült valaki mellé, benyitott a boltokba, és vásárolt valami apróságot, vagy azt mondta, csak körülnéz. Megfigyelte, milyen kifejezés ült ki annak az ábrázatára, aki először látta. És megjegyezte őket. Az arcokat. Minden apró szemvillanást, a szájszeglet rándulását, az orr apró fintorát..., mindent az emlékezetébe vésett.
       És azok, akiknek a vonásait rögzítette, vajon milyen embert láthattak maguk előtt?
       Az ötven év fölötti férfi magas volt, vézna, tölcsérmellű, minden ing lötyögött rajta, a nadrágtartója pedig állandóan lecsúszott csapott válláról. Kerek koponyája túl nagy volt testéhez képest, deresedő hajából pedig már csak a tarkójára jutott, szemöldöke ritkás volt, orra nagy és széles, ajkai színtelenek, álla pedig húsos és előreugró. Bal arcán egy foltban száraz volt a bőr, és vörös csíkok mutatták, hogy gyakran vakarja. Szemei között mintha egy kissé horpadt lett volna a feje, ettől kancsalnak tűnt. A tekintete pedig... ködös volt. Ha megszólalt, ferde, mindig félig nyitott szájával csak felületesen artikulált, ettől szavai fátyolosak és összefolyók voltak.
       Rövid útjairól délben mindig hazatért.
       Kotyvasztott valamit ebédre, majd munkához látott. Formátlan, szakadt körmű ujjaival papírra vetette a látott arckifejezések vázlatát. Egész hétvégén ezen dolgozott. Hétfő reggel aztán a városka egyik mellékutcájában lévő üzletébe indult. Felsöpörte a járdát, kitárta az ajtó és az ablak rozzant, kopott festékű zsaluit, és kiakasztott rájuk néhány babát. Mert bababoltja volt.
       Beült a pult mögé, amely munkaasztalként is szolgált. Kiterítette a magával hozott vázlatokat, és dologhoz látott. Gondosan összeválogatta az eszközöket, megtervezte, melyik babához használjon puha-, melyikhez keményfát, hol készítse a szemeket, ajkakat festéssel, hol pedig intarziával. Csontos kezei között lassan formálódtak a fejek, a végtagok. A hajakat pedig a helyi fodrásztól kapott anyagból alkotta.
       De ezek a babák nem pufók kisgyermekek voltak, hanem groteszk figurák. A felnőtt ábrázatok torzzá tették őket. Rengeteg arckifejezést megőriztek a fából faragott fejek: meglepettséget, ijedtséget, szánalmat, sajnálatot, megvetést, részvétet, félelmet, értetlenséget és undort. Kinek volt szüksége ilyen babákra? Senkinek. Ki vásárolta meg őket? A kisváros szinte minden lakosa, néha a szomszéd települések emberei is. Miért? Szánalomból. És félelemből. Senki sem akarta, hogy a róla árulkodó kifejezés sokáig a boltban maradjon, ahol bárki ráismerhet. Hiszen ők maguk is megrettentek, mikor rádöbbentek, milyenek valójában... De az ő arcán soha nem fedezhettek fel egyebet, csak tiszta érdeklődést, majd, idővel, ködös kifejezéstelenséget. Soha megrökönyödést, soha elutasítást, soha haragot, soha megvetést, soha büszkeséget és soha szomorúságot.
       Egyik hétfőn a belépők, mint mindig, most is a forgáccsal és szerszámokkal borított pult mögött találták, munkájába merülve. Úgy tűnt, észre sem vette a betört ablakot, a boltban szétszóródott szilánkokat. Sosem szokott felnézni az ajtó fölé akasztott kolomp hangjára, csak mikor már megszólították. De ezúttal felemelte a fejét, és az asztalra ültette a babát, amin éppen dolgozott. Az arcát már készre faragta, de a haját még nem ragasztotta föl. Tekintetét a vendégekre szegezte, mindig homályos szeme ezúttal nedvesen csillogott, arca keserű volt, és szomorú, már-már számonkérő hangon szólalt meg:
       – Miért nem mondták, hogy ilyen is létezik?
       A baba mosolygott. A tízévesforma fiú arcán a kíváncsiság és a hála vonásai ültek.
       – Én csak visszaadtam a labdáját. – A férfi tekintete a kitört ablaküvegre siklott.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2011.08.09. 16:06 Kata Jaj, nagyon tetszik ez a novellád. :) Szerintem az egyik legjobb az eddig feltettek közül, nem is csodálom, hogy ezt küldted be a pályázatra. Azt viszont sajnálom, hogy ott nem ért el helyezést, pedig szerintem igazán jó. Nem is jut eszembe negatívum róla; rövid, érzelmes és tanulságos. Gratu hozzá! :) Kata