"Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog.
Semmi mást nem kell tenned, mint
leírnod egyetlenegy igaz mondatot.
A legigazabb mondatot, amit tudsz."
Ernest Hemingway

A Macskás Hölgy

A városközponthoz közeli, hosszú Kompanik Zsófia utcában, szinte minden ház magas, vastag kőkerítés mögött rejtőzött. A legtöbbet már elkezdték felújítani, vagy átfestették a kaput, s van, ahol rendszeresen cserélték az ablakdíszeket, követve az évszakok és ünnepek váltakozását. Akárhogy is, szinte mindenhol látni lehetett, hogy ott bizony lakik valaki.

De volt egy kivétel. Sárgás, málladozó vakolatú, megsüllyedt tetejű viskó, aminek udvarába csak egy kicsi, keskeny, zöld vasajtó vezetett. A járókelők nem is láthatták a házikót az utcáról, csak a horpadt vasajtót, amiről már pergett le a festék. Látszólag semmi jele sem volt életnek. De ha valaki alaposabban körülnézett, láthatta, hogy a kapuval szemben lévő villanyoszlop tövében zsírfoltos bolti csomagolópapíron mindig hevert egy kis ételmaradék, rajta pedig nehezékként és itatóként koszos margarinos dobozban víz.

Elvétve látni lehetett egy-egy macskát, amelyik a délutánra már kiszáradt elemózsián nyammogott. De másnap rendre friss étel került a papirosra. Hol csirkenyaka, hol főtt rizs, hol tejbe áztatott kenyérbürke. A szomszédok még azt is tudták, hogy szorgos etető egy öreg-öreg, töpörödött asszony, Böske néni. Nem értették az idős nénit, hiszen saját magának is alig jutott, de a macskáknak mindig pottyant valami. Ennek ellenére nem igazán foglalkoztak vele, kissé még bolondnak is tartották miatta. Egymás között csak úgy hívták, a Macskás Hölgy.

Soha senki nem jött hozzá látogatóba. Senki se tudott róla, hogy lennének rokonai vagy férje. Talán soha nem is volt. Vagy meghalt. Mert a férfiak előbb halnak, és a nők magukra maradnak. Nem járt erre se testvér, se unoka. Talán ők sem voltak. Senki sem tudta. Őt magát is ritkán lehetett látni, a macskákat is hajnalban etette. Olyankor körégyűltek, doromboltak, hozzádörgölőztek vézna lábaihoz, ő pedig megsimogatta a fejüket, hátukat. Nagyon vegyes bagázs volt: akadt köztük otthonról kiszökött, elkényeztetett szobacica, csinos kis nyakörvvel, akadt sovány, kidobott kölyök, csüngő hasú anyamacska és sok-sok kóbor jószág. De volt köztük egy, amelyik mindig a legkoszosabb volt, a legmegtépázottabb bundájú, és még a bal füle is félig hiányzott. Szidta is az öregasszony eleget, hogy minek verekszik annyit, de persze, a fekete kandúrt ez csöppet sem érdekelte. Szabad volt, őneki aztán senki ne dirigáljon. Nem is hagyta magát soha megsimogatni.

Egy későőszi hajnalon aztán Böske néni irdatlan, panaszos nyávogást hallott a kis zöld kapun kívülről. Nem szoktak ezek így sírni, ha csupán éhesek – gondolta –, és még amúgy is korán van az etetéshez. De azért kiment, kinyitotta a vasajtót, hogy megnézze, mi történhetett. Sok ismerős kis törzsvendége között ott feküdt a büszke fekete. Az oldalát felszakította valami, vérzett, és a hátsó lába is furcsán lógott. A néni látta, hogy a sötét nyomok a járdán néhány méterrel odébb kezdődnek. Onnan vonszolta ide magát szerencsétlen macska. Ahogy tudott, a hölgy sietve becsoszogott a házba egy kartondobozért. A fájdalomtól és a rémülettől teljesen megzavarodott kandúr vadul fújt az asszonyra, s éles karmaival megsebezte a felé nyúló keskeny, aszott, de gyöngéd kezet. De a néni ettől még óvatosan betette a dobozba, és bevitte a házba. A többi macskának aznap épp csak kitette az ennivalót, s már sietett is be.

Beletelt vagy két hétbe, amíg a kandúr annyira rendbejött, hogy ki lehetett ereszteni az udvarra. Igaz, ettől kezdve húzta kissé jobb hátsó lábát, de ezt leszámítva teljesen egészséges lett. Azon a reggelen az idős hölgy mellett lépdelve, vele együtt ment ki a villanyoszlophoz, hogy újra együtt ehessen az – addig sem elhanyagolt – többi macskával. Ezúttal is puha törleszkedések sora volt a hála.

De a néni, mintha kevesellte volna mindezt, odalépett a rojtos fülű kandúrhoz, nehézkesen lejjebb hajolt hozzá, és kinyújtotta a kezét, hogy megsimogathassa. Amíg ápolta, néha kénytelen volt eltűrni az állat, ám most elszaladhatott volna, hisz’ szabad volt. De nem tette. Murrogva dörzsölte kemény, fekete kobakját a reszketeg tenyérhez. Ebben a két hétben kézhez szokott.

Néhány nap múlva a Macskás Hölgy meghalt. A szomszédok csak két nap múlva figyeltek fel az éhesen maradt macskák vernyogására, hiszen eddig soha, egyetlen napra sem hanyagolta el őket az asszony. Elképzelni sem tudták, hogy a magányos néni ajkain miért ült szelíd mosoly, mikor megtalálták. Fölösleges is volna tudniuk. Úgysem értenék.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2011.10.23. 12:15 Kata Szia! Ahogy ígértem, itt a vélemény. :) Először is, nagyon tetszett a novella. Mint minden írásodnak, ennek is van valamilyen mélyebb, benső tartalma, tanulsága, ami szeretetteljessé teszi. Szerintem fontos ezeknek az értékeknek a közvetítése, és te pontosan ezeket adod át a novelláidon keresztül. Néhány dologra szeretném csak felhívni a figyelmedet. Itt találtam egy szóismétlést: "...zöld vasajtó vezetett. A járókelők nem is láthatták a házikót az utcáról, csak a horpadt vasajtót, amiről már pergett le a festék." - vasajtó 2x Illetve a következő szövegrészlet: "Senki se tudott róla, hogy lennének rokonai vagy férje. Talán soha nem is volt. Vagy meghalt. Mert a férfiak előbb halnak, és a nők magukra maradnak. Nem járt erre se testvér, se unoka. Talán ők sem voltak. Senki sem tudta."  Úgy értem, a senki se tudta és a senki se tudott róla kicsit sok egyszerre, elég az egyiket használni. Lényeg a tömörség. :) Valamint a cím: a szövegben a Macskás Hölgy nevét nagybetűvel írod, de a címben csak a Macskás nagy. Lehetne ott is mindkét szó nagybetűs, hogy egységes legyen. Talán egy névelő is jól jönne elé, bár ez csak egy javaslat. Még egy dolog, aminek példáján két mondatot tudnék felhozni: "Sárgás, málladozó vakolatú, megsüllyedt tetejű viskó, aminek udvarába csak egy kicsi, keskeny, zöld vasajtó vezetett" "A városközponthoz közeli, hosszú Kompanik Zsófia utcában, szinte minden ház magas, vastag kőkerítés mögött rejtőzött." Szerintem túl sok a melléknév bennük egymás után, amik, hogyha hangosan felolvasuk a mondatokat, megakasztják az olvasást, kicsit döcögőssé teszik a tempót. A leírások elkészítése - véleményem szerint - az egyik legnehezebb feladat, és általában azt szokták tanácsolni, a melléknevek helyett használjunk több igét, vagy névszói állítmányt (pl. A ház piros volt.) Ezek sokkal hatásosabbak. Remélem, érted, mire gondolok, de itt van egy cikk a jellemzéssel kapcsolatban, ebben is van róla szó: http://orange-writing.blogspot.com/2011/04/j-mint-jellemzes.html Mindent egybevéve remek kis írás, csak így tovább. :) Kata