"Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog.
Semmi mást nem kell tenned, mint
leírnod egyetlenegy igaz mondatot.
A legigazabb mondatot, amit tudsz."
Ernest Hemingway

Kati egy kirakóst adott a tízedik születésnapomra. Az volt ráírva, Életképek. A doboz rengeteg, bonyolult kirakandó képet rejtett magában. Volt benne kép egy babáról, akit még az anyukája csak egy számítógépen láthatott, majd egy idősebb is a szüleivel. Aztán volt egy kisfiú, aki a homokozóban játszott, majd ugyanez a fiú, egy másik képen egy táskával a hátán ment iskolába. A következőn egy nagyfiú állt, körülötte a barátai, s mindnek a kezében egy fontosnak tűnő papír. Még láttam egy másik képet, ahol a nagyfiú már felnőtt lett, oldalán egy gyönyörű mennyasszonnyal. Egy templom előtt álltak sok boldog emberrel együtt. Az ezt követőn a pár nem volt kiöltözve, ölükben pedig egy mosolygós kisbaba ült. Még ezután jött egy kép, amin a pár már bácsi és néni volt. Más gyerekeknek, és azoknak a szüleiknek integettek. Az utolsón pedig a bácsi és a néni elfújtak egy gyertyát.
 Imádtam ezeket a képeket nézegetni, mindbe találtam valami szépet és szomorút is. El se tudtam dönteni, hogy melyiket rakjam ki előbb. Mindbe volt valami nehézség, de valami jó dolog is, amiért érdemes lenne belekezdeni. Végül sorrendben kezdtem el a kirakóst. Először a babát, a kisfiút, az iskolást, a nagyfiút, a mennyasszonyost, majd elértem a családhoz.

A kertben feküdtem a pokrócomon, s tettem egymás után és után a darabkákat. Már minden a helyén volt, kivéve az apuka arcát. A darabkák egy kéznyújtásnyira voltak tőlem, csak bele kellett helyeznem a képbe. Nem is vártam, megfogtam az elsőt, a másodikat, majd a harmadik darabot, és így tovább, amíg el nem értem az utolsóig. Azt is a kezembe vettem, s közelítettem vele a majdnem kész képhez.
 Hirtelen valami sötét lény csapott a kezemre, és rögtön el is száguldott. A kezemet a számhoz kaptam és puszit adtam rá: nagyon fájt. De nem csak ez: eltűnt az utolsó darabka! Oldalra néztem, hátha megint meglátom azt a sötét lényt. Egy holló volt, repült az égen, csőrében a darabbal.
 Sírni kezdtem. Elveszett. Mindörökre. Már soha többé nem fogom látni. Sose tudom kirakni a teljes képet, sose lesz már teljes a kirakós. Sose.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2011.05.22. 01:13 Éva Anna Nagyon kedves történetet írtál. Rövid és tömör, de ennek ellenére a hangulata egyből megfogott. Szép és egy cseppet mégis szomorú. És az alapötlet is tetszik. Egy szóismétlés feltűnt (második bekezdésben szerintem kicsit sok egymás után a két mindbe, ami talán inkább mindben), de más negatívumot nem tudnék mondani. Aranyos írás. :)   Válasz: Szia! Örülök, hogy tetszett. :) Milyen jó volt is ezt anno kiírni magamból...