|
Emlékek
2011.05.08. 09:00
Jaj, az emlékek! – Annyiszor megmosolyogtam már ezt a mondatot. Ugyanis ezt mindig a barátnőim szájából hallottam, és ha elhangzott, tudtam, biztos megint egy fiú miatt. És csak mosolyogtam, mert úgy gondoltam, úgyis gyorsan elfelejtik ezeket a fiúkat az ember lányai. De tévedtem.
A sors volt oly kegyes – vagy kegyetlen -, hogy küldött hozzám egy fiút. Átlagos volt, de valami mégis az első beszélgetésünkkor megfogott benne. Gondolom, innentől könnyű a forgatókönyv: a lány beleszeretett a fiúba, csodálni kezdte, majd vágyakozott utána, aztán küzdeni kezdett érte, és persze végül megkapta a fiút. Viszont az én esetemben a történet vége hibádzik: nem lett enyém a fiú. De ha már ez lett a vége, akkor jön majd a felejtés, aztán új fiú, és így tovább, és így tovább. Természetesen csak én gondoltam, hogy ilyen egyszerű, de rá kellett jönnöm, hogy nem így van ez.
Az első napokban a szívem üres és kietlen volt, akár a kiszáradt pusztaság, ahol már hosszú idő óta nem esett. Aztán valami történt a tájon: a szárazság hosszú, mély repedéseket vágott a földbe, ahogy az emlékek mély sebeket szántottak szívembe.
Eszembe jutott az arca, amelyre, ha felnéztem, azonnal zavarba jöttem. Az az arc, amely annyit mosolygott, amiből kedvesség és jókedv sugárzott, ha csak megpillantottam.
A repedések mélyebbek lettek.
Eszembe jutott a mély, zengő hangja, amely olyan kedvesen és udvariasan szólt hozzám, amely mindörökre megtapadt hallójárataimban. Az a hang, amellyel olyan bájos, de mégis udvarló szavakat hangoztatott, amely füleimre is pírt hozott.
A repedések egyre mélyebbek lettek.
Eszembe jutott érintése, amely puha ecsetként ért bőrömhöz, ami maga mögött perzselő tűzvészt hagyott, ami szívemhez szökött, majd lassan felemésztette azt.
A repedések még mélyebbek lettek.
Ahogy a szívem, úgy a táj is szenvedett a szárazságtól. A föld nem bírta elviselni az őt megcsúnyító repedéseket, ahogy szívem se az emlékek ejtette sebeket.
- Fáj! Fáj! – kiáltottam, s kezeimet mellkasomra szorítottam.
Hol van a víz? A víz, amely enyhülést hozhat erre a tájra? Hol van az az eszköz, mely kitörölhetné az emlékeimet Őróla?
Ilyen nincs, ilyen nem létezik. Úgy tűnik, a kiszáradt földön mindig is keletkeznek újabb repedések, ahogyan az emlékek is mindig a szívembe fognak vájni. Nincs gyógyszer, ami orvosolhatná a szív baját, ahogy olyan ember sincs, aki annyi ideig tudná öntözni a földet, hogy az újra termékeny lehessen…
Ki tudja, mikor, de egy esőcsepp hullott a földre, majd még egy és még egy. Szép sorban követték egymást a cseppek, míg végül a föld meg nem nedvesedett tőlük. Ahogy az eső eleredt, olyan gyorsan szűnt szívemben az emlékek ostroma is. Meggyengültek a támadóim, majd szép lassan megkoptak, és elvesztették jelentőségüket.
Ekkor jöttem rá, mégis van gyógyszer a szív bajára: az idő. Igaz, szörnyen lassan ható gyógyír, de hatásos.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Kedves Zsófi!
Tetszett az írásod, szépen megfogalmaztad, amit mondani akartál. Rövid és lényegretörő.
Igaz - bár ezt talán már tudod -, nem a szívem csücske a szerelem téma, szinten mindent nyálasnak érzek, amit erről olvasok. Így voltam a hasonlattal is a szívről és a kiszikkadt földről. Igazából nagyon jó példa, nekem tetszik, ha félreteszem személyes ellenérzésemet magával a témával kapcsolatban :)
Itt jó a helyesírásod is, nem találtam olyan hibákat, mint a másikban.
Bocsi, erről csak ennyit tudok írni, és talán nem is mész sokra vele.
Szia!
Éva Anna
Szia!
Köszönöm szépen. :)
Lehet, ha most visszaolvasnám, én is nyálasnak találnám. Főleg, mert egy olyan illető ihlette, aki nem érdemelne irodalmi művet. Legalábbis most így gondolom.
A szerelem valóban kényes téma, nehéz úgy megírni, hogy ne legyen giccses. Romantikus irodalomból ezeket a ritka kincseket szeretem. Számomra ilyen az Üvöltő szelek vagy a Büszkeség és balítélet. Elég sokszor emlegetett művek, de nem hiába.
Továbbá rengeteg szerelmes vers. Főleg Radnóti munkáit szeretem, meg Kosztolányiét.
Zsófi