"Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog.
Semmi mást nem kell tenned, mint
leírnod egyetlenegy igaz mondatot.
A legigazabb mondatot, amit tudsz."
Ernest Hemingway

„Ébberen a föld,
Hol a holt az éber őr.
Feladata szent:
Városában bent
Ezüst gyémánt rejt.

Kincsét önző szív kívánja,
Hiszen a Drága adja
A világhatalmat.
S Holt nem kér nagy árat,
Csak vérét Tajgának. "
(Egy vándorbárd dalából)

Fönt északon, Tajga király egykori vidékén, a róla elnevezett Tagján nagyszerű hősök láttak napvilágot. Akad itt farkasokkal hadakozó harcos, sasokat lövő íjász és medvét szelídítő bárd.
A megannyi legendás alak közül a legkiemelkedőbb a zílai Gádon. Ő a tajgai város ünnepelt hőse, aki a világhír álmát dédelgeti. Ezért el is indult Zíla városából, hogy átkeljen a havas alföldek és jeges völgyek között, hogy ráléphessen a számára ismeretlen sztyeppe mezőire.
Azonban a Zöldföld még igen messze van. Gádon még a térdig érő hóban gyalogol a kopasz, göcsörtös fák árnyéka alatt, a fagyos szél társaságában. Ment éjjel-nappal két hű szolgájával, a reménnyel és a kitartással. Nem volt hiábavaló a gyalogtúra, hiszen útja nagy részét már megtette. Zíla városát három hete háta mögött hagyta, s most a Jeges alföld határait taposta.

 Az alföld méltán megérdemelte a jeges jelzőt. Amerre a szem ellátott, mindent jégpáncél fedett. Fák csak itt-ott, elvétve voltak, így nem is akadt semmi, ami felfogta volna a csontig hatoló hideg szelet. Még a tajgán edződött Gádonnak is összébb kellett húznia meleg farkasbőr csuháját, de ez se sokat segített. Megpróbált máshogy védekezni a hideg ellen: tekintetével reménykedve figyelte a jeges földet, hogy azt mikor váltja fel a puha hóréteg. Gondolatai legalább elterelődnek a hidegről.
  Már egy jó ideje nézte a csúszós talajt, amikor váratlanul beleütközött valakibe. A férfi lába megcsúszott a jeges talajon, majd ő és a másik alak is a földön landolt.
- Bocsáss meg! Nem figyeltem – mentegetőzött a barbár, miközben igyekezett feltápászkodni a jégpáncélról. – Hadd segítsek! – Amint a tajgai felállt, kezet nyújtott a földön heverőnek, aki habozás nélkül megragadta. Gádon nagy meglepetésére a másik egyén egy hölgy volt. Karcsú termetét, hosszú haját és szépséges arcát alaposan szemügyre vette, miközben a nő ügyetlenkedve két lábra állt.
- Köszönöm a segítő kezet – mondta a hölgy, majd tekintetét keletre függesztette. Egy mélyet sóhajtott, és visszafordult a barbárhoz. – Mit keres itt egy magányos harcos, ahol még a madár se jár?
- Én is kérdezhetném ezt tőled – felelte a tajgai. A hölgy ismét kelet felé nézett, majd ezt mondta:
- Igazából eltévedtem, és a rénszarvasom is elszökött. Ha jól láttam, akkor keletnek.
- Részvétem – motyogta Gádon, miközben a nő arcát fürkészte. Az tele volt aggodalommal és félelemmel.
- Tudnék valamilyen módon segíteni? Nem sietek. - Hiába mondják azt a tajgaiakról, hogy olyan rideg a szívük, mint a teleik, azért egy bajba esetten mindig segítenek.
A hölgy szemei felcsillantak, az aggodalmat és a félelmet felváltotta a hála és a remény.
- Segítenél megkeresni a rénszarvasomat? – kérdezte. – Úgy hallottam, a barbároknak – és úgy tűnik, hogy te az vagy – nagyon jó a szaglásuk.
- Természetesen segítek, és jól hallottad, valóban jó a szaglásunk. – Gádon néhány lépést tett kelet felé, majd leguggolt, és szimatolni kezdett. Mindenféle állat szagát érezte: mókusét, hermelinét, farkasét, de szerencsére az elkószált rénszarvasét is ki tudta venni. Ha szimata nem csal, az állat nem csatangolt el olyan messzire.
- Nos? – türelmetlenkedett a hölgy.
- Nincs olyan messze – mondta a barbár, miközben felállt. – Gyere, hogy minél hamarabb megtaláljuk a jószágot. – A hölgy bólintott, majd a már megindult Gádon lépteihez igazította az övéit. Ez nehézkesen ment neki, számtalanszor orra bukott. A barbár hamar megelégelte a hölgy szerencsétlenkedését, ezért derekánál átkarolta, és így támogatta. Őszintén megvallva, a tajgai kicsit élvezte is a helyzetet.


  Már egy jó ideje róhatták együtt a jeges földet, azonban a rénszarvasnak se híre, se hamva nem volt. Gádon egyre idegesebb és idegesebb lett. Átkozta magát, hogy ennek a hölgynek – az útjuk során kiderült, Mikoltnak – a segítségére sietett. De akárhányszor ránézett a nő arcára, eloszlottak a komorság felhői, ismét megszállta a vágy, hogy feltétel nélkül segítsen a másikon. A tajgai megrázta a fejét, majd Mikolthoz fordult:
- Tulajdonképpen hogy néz ki a rénszarvasod? Talán meglátnám.
- Hatalmas és erős állat, agancsainak fajtájában nincsenek párjai, bundája pedig csillog és gesztenyebarna – írta le az állatot szóban a hölgy. Gádon bólintott, majd Mikolttal az oldalán továbbindult. Miközben taposták a jégből és hóból álló talajt, a barbár éles szemével az elcsatangolt állatot kutatta. Azonban a táj mindenhol ugyanazt az arcát mutatta: a fehér semmit. Azért a barbárnak egy előnye származott ebből: könnyen észreveheti a barna szarvast.
- Ezt az egyhangú tájat – morogta a tajgai, tekintetét le nem véve a messzeségről. Ahogy haladtak, mintha a fehérségbe szürke árnyalatok keveredtek volna el egyre nagyobb és nagyobb arányban. Gádon egyre kevesebbet és kevesebbet látott a körülötte lévő tájból, míg végül csak a nagy szürkeség vette körül. Hidegvérét nem vesztette el, került ő már hatalmas ködbe máskor is. Kezeivel maga körül tapogatózott, hátha megtalálja Mikoltot. De ő sehol se volt.
- Mikolt! – kiabálta Gádon. Érezte, feje szinte ég az idegességtől. Hát ezért akart segíteni a hölgyön, hogy aztán egy ködben elhagyja? Ez nem méltó egy…
Gondolata megszakadt. Tudata nem fogott fel mást, csak azt a fájdalmat, amit a nyaka körül érzett. De valahol mélyen benne az akarata arra késztette, vegye elő kését, s szabadítsa meg magát a szenvedéstől. Így is tett: egy határozott mozdulattal előrántotta szúrófegyverét, s a nyakát szorító valamibe vágta. Fájdalma megszűnt, viszont fülébe egy éles sikoly vájt.
- Mikolt! – kiáltott újra Gádon. Feleletet nem kapott, azonban valaki kigáncsolta. A barbár egy támadóra gyanakodott, így kését nem is rakta el. Várt a következő támadásra. Az ellenfél nem is váratott magára sokáig: rávetette magát a földön fekvő tajgaira. Gádon késével hadonászott, hátha szerencsés, s eltalálja támadóját. Sitt-sutty, s ismét hallotta az éles sikítást. Aztán a férfi teste megkönnyebbült. Valószínűleg az ellenfele lekecmergett róla. A barbár a hátára fordult, s szimatolni kezdett: friss vérszagot érzett a jeges talajon. Szaglására támaszkodva kúszott előre. A vérszag egyre erősebb, és erősebb lett, Gádon gondolta, már nincs messze a megsebzett támadója se.
Hirtelen kezével valami hideg dolgot érzett. Mivel a köd még mindig sűrű volt körülötte, hunyorítással próbálta kivenni, mibe is ütközött a keze. Egy testet vélt felismerni. Némi félelemmel a szívében böködte meg a földön fekvőt, hátha ad valami életjelet. A tajgai mutatóujja épphogy a másik karhoz ért, az egy határozott mozdulattal az a test irányításával belekarmolt a barbárba. A tajgai felszisszent, majd elkapta a földön fekvő karját, és erősen megszorította. A támadó rúg-kapált, de hamar rájött, ezzel nem ér semmit. A barbár örömmel vette észre, hogy ellenfele feladta a küzdelmet. Gádon karjánál fogva felrángatta a támadót, majd közelebb hajolt hozzá.
- Mikolt! – A nő köpenye alól gyorsan előrántott egy jogart, és egy ügyes mozdulattal Gádon hasába vágott. A férfi felköhögött, térdei megrogytak.
- Miért támadtál rám? – kérdezte a barbár Mikoltot. A nő csak ennyit felelt:
- Nézz körül!
A köd homályából komor fekete romok és keresztek kezdtek kibontakozni. Amint meglátta ezeket a barbár, félelem jelent meg az arcán.
- Ébberen, a holt város – motyogta Gádon, majd Mikoltra nézett.
- Itt nyugszik az Ezüst gyémánt, ami hihetetlen erővel ruházza fel gazdáját – mondta a nő. – És a drágaság megmutatja magát, ha Tajga szülöttének vére éri Ébberen földjét. – Mikolt előhúzott egy kardot, majd a barbárra szegezte. Gádon nem nézegette sokáig a fegyvert, hanem két kezével megragadta, és kicsavarta a nő kezéből. Mikolt nem ijedt meg, hanem újra kézbe vette jogarát. Feje fölött pörgette, miközben ajkát különös csengésű szavak hagyták el. Egy szempillantás múlva három hatalmas tűzkígyó tört elő a botból. Megcsillogtatták hegyes csóvafogaikat, majd a barbár után vetették magukat. Azonban a tajgai nem volt rest, könnyedén eltáncolt a tűzszörnyek csapásai elől, akik aztán eltűntek. Ez nem okozott túl nagy örömöt Mikoltnak. Összehúzta szemöldökét, és ajkai egy újabb ige mormolásába kezdtek. Gádon maga elé rántotta kardját; így várta a nő következő támadását.
Hirtelen a varázslónő karjait maga elő emelte. Haja lobogni kezdett, mintha nagy szélvihar támadt volna. A barbár értetlen tekintettel szorongatta kardját. Minek ez a sok trükközés? – kérdezte.
- Ne türelmetlenkedj! – mondta Mikolt megnyugtató hangon. A barbár kissé megrökönyödött. Mintha a nő képes lenne olvasni a gondolataiban.
Váratlanul éles tüskék százai törtek elő a jégpáncél alól. A tajgai épphogy el tudott ugrani valamennyi elől. Gádon épp szusszanhatott egyet, de Mikolt máris a földnek döntötte őt, jogarát pedig a barbár nyakára szorította. A tajgai tehetetlennek érezte magát.
- Itt a vég, tajgai – jelentette ki diadalittasan a varázslónő, majd előhúzott egy kis tőrt, s megcsillogtatta a lemenő nap fényében.
Gádon lehunyta szemeit. Nem hagyhatja, hogy ez a nő megtalálja általa az Ezüst gyémántot. Mit tehet most? Hogy ölhet meg egy varázslót? A bárdok meséi…
- Nem olyan biztos – sziszegte Mikolt arcába a barbár, majd két erős karjával átfogta a jogart. Olyan erősen szorította, amennyire csak tudta.
- Te őrült! – kiáltotta Mikolt, és igyekezett elhúzni botját, de a tajgai erejét nem tudta felül múlni. A nő gyorsan felállt, és menekülőre fogta a dolgot. Gádon azonnal feltápászkodott, majd lábán egyszerűen kettétörte a jogart.
- Ne! – üvöltött Mikolt, majd összeesett. A levegőt szaporán vette, s egész testében remegett. Érezte, eljött a vége. Még utoljára ránézett a barbárra, majd suttogva ezt kérdezte:
- Honnan tudtad?
- Ismerem a legendákat – adta meg a választ Gádon. Mikolt még utoljára felsóhajtott, majd lassan apró, csillogó darabkákra esett szét, amit a szél könnyedén felkapott, és szétszórt Ébberen földjén.
 A tajgai megvárta, amint az utolsó darabka is tovaszáll, majd egy nagyot sóhajtott, és tovább folytatta útját. Talán így volt helyes, végeznie kellett a nővel. De lehet, nem. Talán megegyezhetett volna a hölggyel.
- Nem, nem – rázta a fejét a tajgai. – Mágusok szavára sohase adj! – És ezzel nagy léptekkel megindult a hóban. Már tíz perce menetelhetett, amikor egy éles fájdalom hasított a karjába. Azonnal odanézett: látta, amint vér csurog az alkarjáról a hófehér hóba.
Hogy sérülhettem meg? – értetlenkedett magában a barbár, miközben sértetlen kezével a sebét szorította.
Némi hezitálás után ajkai felfelé görbültek. – Valószínűleg még az a nőszemély sértett meg, de a harc hevében nem éreztem meg a sérülést. Többször megesett már velem.
Ismét megindult, de nem tehetett meg három lépést sem, amikor újra meg kellett állnia. Zajt hallott. Mintha valaki köveket húzott volna el.
A barbár azonnal kardjához kapott, s körülnézett. De nem látott sehol senkit. Ebben a hitben csúsztatta vissza fegyverét a helyére. Ismét elindult.
Kettőt lépett, és…
- Tyű! – tátotta el a száját. Vele szembe egy hatalmas, fekete kövekből kifaragott kapu állt. A rajta tündöklő arany rajzolatok elkápráztatták a tajgait. Közelebb lépett az építményhez. Ahogy általában a kapuk, ez is vezetett valahová, ráadásul a föld alá. A lejáraton túli sötétség kíváncsiságot ébresztett Gádonban.
- Itt lehet az Ezüstgyémánt – motyogta magának a harcos, majd gondolkodóba esett. Mi mindent is tehetne ő ezzel a drágakővel! Valóra válhat az álma, hogy a világon mindenhol ismert legyen. Micsoda hírnevet szerezhetne magának azzal, hogy ő lelt rá az Ezüstgyémántra! Nagy a csábítás…
- Nem, és nem! – rázta a fejét a tajgai, majd hátrálni kezdett a fekete lejárattól. – Az embernek saját erejéből kell nevet szereznie magának, nem pedig egy tárgy által. Egyébként is, nem vagyok mágus! Nincs is szükségem varázserőre. – A barbár egy közömbös tekintettel utoljára megszemlélte a fekete építményt, majd elindult délkelet irányba. Ez a leghelyesebb.

Több hónapnyi vándorlás után Gádon elérte a Zöldföldet. Amikor először lépett a tündérportól csillogó gyepre, úgy érezte, az egyik bárd meséjébe csöppent. Elkápráztatta a számára ismeretlen világ: a magas lombos fák, az illatos virágok, a sosem látott rövidszőrű állatok és a vidék különös lakói.
És nem hiába jött el otthonából ilyen messzire. Miután a helyiek meséltek a jövevénynek a környék fenevadjairól, Gádon gondolkodás nélkül segített a zöldieknek – a tajgaiak így hívták ezen vidék népeit – megvédeni városaikat. Ezért a helyiek nagyra becsülték a barbárt, a bárdok számtalan hőstettét eldalolták, s így mind a hét birodalomban megismerkedtek Gádonnal, a tajgai barbárharcossal.
És az északi sosem bánta meg, hogy nem vette magához az Ezüstgyémántot. Anélkül is valóra vált álma, hála saját erejének és kitartásának.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2011.07.06. 21:26 Éva Anna Kedves Zsófi! Elolvastam a történetedet, és nagyon örülök, hogy ezt választottam. A címéből és az oldaladon való barangolásból gondoltam, hogy egy mese lesz, és az is lett. :) A történet tetszett, ötletes, és jó a tanulsága is. Örültem, hogy végül a tajgai barbárnak nem kellett a gyémánt. Bár az kicsit lezáratlan számomra, hogy megjelent a nagy, fekete kapu, Gádonnak nem kellett a kincs, de otthagyta a kaput. Mi van, ha valaki másakarja megszerezni? Sőt, már ott is van neki a kapu. Persze, nem ez volt benne a lényeg, de szerintem ez akár lehetőség lehet folytatásra is. És most egy negatívum: a helyesírás. Pontosabban olyan érzésem van, hogy nem nézted át, nem javítottad ki a novelládat, mielőtt feltetted. Mert amúgy jó a helyesírásod, szóval amiket én észrevettem hibákat, te is észrevennéd. (Főleg szóismétlések) Wordben olvastam el az írásod, így közben bejelölgettem, ami feltűnt, ha szeretnéd, elküldöm. Foglalkozz kicsit többet a műveiddel, mielőtt felteszed, ne hagyd olyan fésületlenül, ahogy eszedbejutott, és egyből leírtad! Mert ötletes, én nagyon élveztem. Várom a többi mesédet! :) Éva Anna Válasz: Szia! Köszönöm, hogy elolvastad, s örülök, hogy tetszett. A kapura nem emlékszem, hehe. :D Ügyes észrevétel. A hibákat el tudnád nekem küldeni? Nagyon megköszönném. Ezt a történetemet anno egyik osztálytársam javította, azért nem néztem át sose. ^^"