"Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog.
Semmi mást nem kell tenned, mint
leírnod egyetlenegy igaz mondatot.
A legigazabb mondatot, amit tudsz."
Ernest Hemingway

Ezt a kis novellát egy hittérítő fiú ihlette, akivel sokat beszélgettem. Egy valamit azonban sosem sikerült teljesen kifejtenem neki: hogy miként gondolkodok a vallásokról. Gondolataimat szeretném megosztani egy készülődő történetem szereplőin keresztül.

Kikísértem Mónit a buszmegállóba, ahogy azt kérte. Egymás mellett mentünk: ő valami, számomra ismeretlen magyar slágert dúdolgatott, én pedig csendben és illedelmesen hallgattam.
-    Feith! – szólított meg váratlanul. – Mesélj nekem valamit!
Zavarba jöttem.
-    Ugyan mit?
-    Akármit – sóhajtott Móni. – Mi történt ma veled? – Hirtelen szaladni kezdett az eddig távolinak tűnő buszmegállóhoz. Futni kezdtem utána, hogy elérjem. Mire a dobozhoz hasonló tákolmányhoz értem, a lány már ült az egyik ülőkén. A mellette lévőre invitálva ráhelyezte kezét. Leültem mellé.
-    Én értem ide előbb, háhá! – nevetett az arcomba. – Na, ott tartottunk, hogy mesélsz. – Makacs lány.
-    Ellopták Prince biciklijét a lángososnál – kezdtem elmesélni ezt a balszerencsés esetet. – Üldözőbe vette a tolvajt, de képtelen volt utolérni.
-    Jaj, szegény! – kapott szájához Móni, csillogó szemekkel hallgatott engem tovább. Nem adott hangot együttérzésének, de tudtam, hogy most legbelül ugyanolyan elkeseredett és összetört, mint Prince volt délelőtt.

A mese után fejét támasztva az utat kezdte fürkészni. Követtem a tekintetét. Még este is egész sok autó gurult a betonon, akár a fényes, sietős szentjánosbogarak.
- Autó bezzeg jön, de busz az nem – morogta mellettem Móni.
- Városokban így megy – jegyeztem meg, majd hosszú percekig hallgattunk. Csak a megálló előtt elhaladó járművek robaja törte meg a csendet.
- Megnéznéd New York-ot? – kérdeztem a lányt váratlanul. Fogalmam sincs, hogy miért voltam erre kíváncsi. Móni szintén értetlenül nézett rám.
- Nem – felelte nyersen. – Így is egy büdös városban élek, miért akarnék megnézni egy másik büdös várost?
Haha.
-    Más magyarok kíváncsiak New Yorkra – mondtam.
-    Biztos nem láttak még elég büdös várost életükben.
Ismét nevetnem kellett, de egyet is értettem vele. New York tényleg elég büdös város, és nem is a legszebbek közé tartozik.

Nevetés után ismét néma csönd. Egyre kevesebb autó tévedt a buszmegálló közelébe, a busz pedig továbbra sem jött. Kezdett kissé aggasztani a dolog, de ahogy Mónira tévedt a tekintetem, láttam, hogy ő nem aggódik, sokkal inkább mérgelődik, magában.
-    Úgy tűnik, hogy ma nem az ágyamban fogok aludni – bökte ki hosszú hallgatás után. Értetlenül néztem rá. Válaszra nem méltatva felállt, a járda mellett húzódó gyepet méregette, aztán teljes egyszerűséggel lefeküdt. Felálltam, és fölé emelkedtem. Arcáról elszállt a várakozás során tapasztalt cinizmus és morcosság, visszatért jól ismert mosolya, látszólag örökké tartó boldogsága. Szemeit csukva tartotta, közben ujjaival a sötétben szinte láthatatlan fűszálakkal játszadozott.
-    Ne állj ott, mint egy szerencsétlen! – szólt rám játékosan. Letelepedtem mellé a fűben, de vele ellentétben, én kényelmetlennek találtam és hidegnek. Reméltem, hogy most már tényleg jön az a busz.
-    Nem fogsz így megfázni? – kérdeztem. – Ősz van.
-    Nem – vágta rá rögtön. – Jó az immunrendszerem.
-    Imun… rendszer? – Még nem hallottam ezt a szót ittlétem alatt.
-    Erős vagyok, nem győz le a megfázás! – Kinyitotta szemeit, huncutul elhúzta őket, ajkai szélén sokat sejtető mosoly bujkált. – Ne ülj ott, mint egy szerencsétlen! Dőlj le mellém.

Némi belső tiltakozással ugyan, de én is lefeküdtem a fűre. Fejemet támasztva néztem őt. Azzal a szokásos huncut mosolyával viszonozta tekintetemet. Kénytelen voltam én is elmosolyodni.
-    Szerinted igaz a Könyv? – kérdeztem meg. Csak úgy.
Máris eltűnt arcáról az öröm, egészen elkomorodott, hallgatott. Néhány perc múlva visszatért a jól ismert arckifejezése. Felült, úgy válaszolt:
-    Minden vallásnak van igazsága. – Diadalittasan várta az én válaszomat.
-    Múltkor is ezt válaszoltad. Nem fogadom el. Találj ki valami újat! – „Na, erre varrjál gombot!” – fűztem hozzá gondolatban.
Mosolya szélesebb lett, fehér fogai is kilátszottak.
-    Pedig ez az igazság.
-    Bővebben?
Lesütötte szemeit, így próbált gondolkodni. Kicsit kárörvendve néztem tovább Mónit. A mai emberek olyan bölcsnek hiszik magukat, amiért nincs szükségük Isten útmutatására. Mikor megkérdezem, hogy miért nincs, csupán innen-onnan elcsippentett mondatokkal indokolják az okát. Őket gondolom igazán magányos, elveszett embereknek, hisz a legnagyobb szomorúságban sem tudnak kihez fordulni.

Pár perc múltán felnézett. Ajkai zugában még ekkor is ott bujkált játékos mosolya, tekintetében mintha ott táncoltak volna az izgalom fényei.
-    A könyvek csak azért léteznek, hogy tanácsot adjanak az embereknek. És tudod, miben adnak tanácsot? Az igazságkeresésben. Mindenki másként keresi meg a nagy igazságot, az élet titkát. A vallásosak szent könyvük tanácsain keresztül jutnak el az igazságig, míg mások azzal, hogy csak élik az életet, inkább tapasztalataikat tekintik útmutatónak, meg az innen-onnan hallott dolgokat. Aztán ott vannak a tudósok: ők atomok vagy számok és még ki tudja mik segítségével értik meg a világot. És képzeld, olyan emberek is élnek, akik a művészek szemüvegével vizsgálódnak.
-    Hm. – Nem tudtam mást mondani.
-    Elég bő volt? – Érezte, hogy győzelmet aratott fölöttem.
-    Szívesen hallanék többet.
Egy kaján mosolyt engedett el, majd tovább folytatta:
-    Én úgy gondolom, hogy az a sok szemlélet, amit felsoroltam, azok mind vallások. És egyháza is van mindegyiknek. Így hiába próbálkozol beszervezni a sajátodba, nem teheted meg, mert nekem már van egy.
-    Melyik?
-    A rock’n’roll! – Mindketten elnevettük magunkat. - Hát nem hangzik klasszul? – fűzta hozzá.
-    De, nagyon is – ismertem el mosolyogva. Megvártam, amíg jól kineveti magát, majd kértem, folytassa gondolatmenetét.
-    Szóval, vannak ezek az egyházak. A tied ugye érthető, az az egyik fajtája az élet egyházainak. Aztán ott vannak a tudósok, akik különféle templomokban gyűlnek össze, amit mi egyszerű halandók nagy naivan csak laboratóriumnak vagy akadémiának hívunk. Ott fedezik fel az igazságokat.
A tapasztalatokban bízó embereknek a temploma az egész Föld, mivel itt gyűjtik szorgosan útmutatásukat az élethez. Elég nagy hely, egész sok hívőt befogad.
-    És a művészeknek hol a temploma? – vágtam közbe. Tekintete felcsillant, mosolya ismét olyan széles lett, hogy kivillantak fogai. Erre a kérdésre várt mindvégig.
-    Az ő templomuk a legszebb, szerintem. És ugyanolyan tágas, mint a tapasztalatokban bízóknak. Sőt, még annál is tágasabb, mindennél tágasabb. A művészek temploma a képzelet.
Ezen a ponton lesütötte a szemét. Most nem gondolkodóba esett, hanem valahová elszökött. Talán épp abba a legszebb templomba.
-    Akkor ezek szerint a mi egyházaink hasonlítanak. – Így rángattam vissza hozzám. Megrázta a fejét, kicsit csodálkozva nézett rám.
-    Miért mondod ezt? A te templomod a Földön van – mondta.
-    Mindkettőnk vallásában létezik egy nem itt lévő hely – kezdtem magyarázni neki. – A képzelet és a Mennyország.
-    Ebben a tekintetben igen – bólogatott -, de inkább azt mondom, hogy a mi vallásaink unokatestvérek. Másod fokon.
Most én csodálkoztam el.
-    Igen. Például az én vallásomat nem érdekli, hogy mi lesz vele a halál után. Csak az életet akarja megismerni.
-    De a halál része az életnek, így az igazságnak is – vetettem közbe.
Ismét elmosolyodott, majd hátradőlt. A fűszálak úgy dőltek le alatta, mint ahogy a szolgák a királylány előtt a mesékben.
-    Igazad van. De az én vallásom inkább a legvégére tartogatja a nagy igazságok megismerését, hogy meglepetés legyen. Ti miért akarjátok előre lelőni a poént? – Szigorú tekintettel fürkészte az arcomat, de az ajkai szélén bujkáló mosolyból tudtam, hogy semmi okom sincs félnem tőle.
-    Nem tudom – vontam vállat. – Talán az őseim féltek az ismeretlentől és meg akarták magyarázni, vagy Isten tényleg elárulta az igazságot nekik. – Ledőltem mellé a fűben, fejemmel felé fordultam, kénytelen voltam a szemeibe nézni.
-    És ti miért hagyjátok „meglepetésnek” a nagy igazságokat? – kérdezem.
-    Nem tudom – vont vállat. – Talán azért, hogy nyugdíjas éveinkben se unatkozzunk. De nem tudom. Viszont egy valamit tudok: az égvilágon semmit sem tudunk!
Ismét együtt nevettünk hosszú, hosszú perceken keresztül.
-    Nagyon érdekesen látod a világot – jegyeztem meg. Lehunyta szemeit.
-    Ezért szeretnék festő lenni. Szeretném mindenkinek megmutatni, hogy én hogyan látom a dolgokat. – Kinyitotta szemeit, kicsit huncutul összehúzta őket. – Mondhatni meg akarom téríteni őket az én vallásomra. Legalábbis mesélni róla a képeimen keresztül.
-    Bár eléggé… felosztod az embereket.
-    Ezek a vallások átjárhatóak. Bárki mehet bárhová, nem olyan szigorú, mint az emberi vallások – magyarázta. – Attól, hogy hiszel Istenben, még hordhatsz művészszemüveget. Ott van például Dante. Aztán minden ember tapasztal az élete során, s a reneszánsz tudósok is hittek Istenben. Többnyire.
Ezen a kijelentésen elmosolyodtam, majd felültem. Számomra kényelmetlen volt a fűben feküdni. Amíg azzal voltam elfoglalva, hogy lesöpörjem hátamról az esetleges elszáradt leveleket és fűszálakat, az égre néztem. Ahogy más városokban is, általában itt se lehetett már látni a csillagokat. Most azonban egész könnyen kivehetőek voltak, habár halványan pislákoltak a felfoghatatlan végtelenben.
-    Nézd, látszódnak a csillagok! – szóltam Móninak. Abban a minutumban felült.
-    Csillag! – kiáltott fel, amint saját szemével szemlélte az égi tüneményeket. Teljesen elbűvölték őt. Be kell vallanom, engem is.
-    Állítólag – kezdte Móni -, ha a csillagokat összekötöd, akkor megláthatod a csillagjegyeket. De nekem sose sikerült. Próbáltad már?
Fejemet ráztam. Nem törődött a válaszommal, elmerült a csillagok tengerében. Mutatóujját az ég felé nyújtotta, a levegőben húzott valamit: a csillagképeket kereste.
-    Csak annyit tudok a csillagokról, hogy a legfényesebb az Esthajnal – mondtam. – Meg ismerem a telesztális birodalmat.
-    Magyarul beszélj! – szólt rám játékosan, aztán ismét elhallgatott, tovább nézte az égitesteket. Arca elkomorult, tekintete kíváncsiságtól és gondolatoktól fénylett.  Akár a csillagok odafent.
-    Szóval, ha jól értelmezem, a bűnösök néznek le ránk odafentről? Ijesztő elgondolni.
-    Hát… - Épp meg akartam magyarázni neki az igazságot a felemlegetett birodalomról, de leintett.
-    Nem érdekel, hogy neked mit tanítottak! Találgatni akarok. Tudod, a művészek szeretik maguk kitalálni a dolgokat.
Megszeppenve emésztettem magamban mondatait. Természetesen elfogadtam, hogy ezt szeretné csinálni, a maga módján megismerni az igazságot. Dehogy miért ragaszkodik ehhez ennyire? A makacs ember szeret a maga útján járni, még ha sokkal hosszabb is az a másokétól. Talán ez a magyarázat rá.
-    Tudod – szólított meg váratlanul Móni, kiszakítva ezzel gondolataimból. -, az, hogy bűnösök néznek le ránk az égről, nagyon ijesztő gondolat. Ilyen szép dolgok nem lehetnek ijesztőek. Az iskolában azt mondták, hogy a csillagok nagy gázgömbök, nem tudnánk élni rajtuk, mert akkora a forróság ott. De az sem létezhet, hogy ilyen szép dolgok ilyen veszélyesek legyenek.
-    A vízbe is bele lehet fulladni – vetettem közbe. – Pedig egy tó milyen szép tud lenni.
-    Igaz – helyeselt. – A Nap is egy csillag, mely éltet minket, de akár el is pusztíthat. Bámulatos. Ami életed ad, az el is veheti: ez lenne az igazság a csillagokról? Bár ez sok minden másra is igaz. Például a vízre, amit előbb mondtál.
Az ősi magyarok azt gondolták, hogy a csillagokról származnak. Az egyiptomiak istenként tisztelték a Napot, a csillagot. Az embert mindig is érdekelték ezek a fénygömbök, s összefüggésbe hozták az élettel. – Egy percre elhallgatott. – Szerinted mi lehet az igazság? – Komoly tekintetét az enyémbe fúrta, képtelen voltam szabadulni tőle.
-    Az igazság az, amiben teljes szívvel hiszel.

A távolból valami motorszerű hang közeledett, majd fények jelentek meg az úton. Mindketten feltápászkodtunk a földről, a megállóhoz siettünk. Egy busz közeledett. Móni ugrálni kezdett örömében, kiabált és sikítozott hozzá. Mikor megállt a jármű mellettünk, egy kézfogással búcsúztunk egymástól, s kívántunk jó éjszakát. Kicsit átfázva, és gondolatokkal terhelt elmével tértem vissza a gyűlés házba.

1: Telesztiális birodalom: a harmadik sík, ahová azok jutnak, akik sem a földön, sem lélekben nem fogadták el az evangéliumot. Bővebben itt olvashatsz erről.

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2011.08.08. 00:04 Anna Éva Kedves Zsófi! Csatlakozom Katához, igazán elgondolkoztató művet sikerült írnod. Most nem is írom tovább a kritikát, mert bizony jómagam is elkezdtem gondolkozni az írásod hatására. Majd megírom én is a véleményem, ahogy Kata - nagyon örülök, hogy megtette, jó volt olvasni mások véleményét . Téged pedig csak bíztatni tudlak, hogy ha érdekel, olvass utána a dolgoknak, és írd meg a teljes művet is, kíváncsi lennék rá. Viszont arra figyelj, ha elfogadsz egy tanácsot, hogy mindent a megfelelő kritikával olvass! Erre nekem is úgy hívták fel a figyelmem külön, és sok hasznát vettem. Majd még jövök írni ide. :) Anna Éva   Válasz: Szia! Köszönöm, hogy elolvastad, s örülök, hogy tetszik. :) Egyetemen csak fogok hallani missziós barátaimról, esetleg az alapján lejegyezhetem a történetet. Főleg, hogy Móninak itt nem ismertettem rossz tulajdonságait, továbbá Devin se csak a vallást tartja mindennél fontosabbnak (meg az egész történet konkrétan arról szólna, hogy a vallás mellé miként helyez el a fejében más szemléleteket). Köszönöm a bíztatást, s a tanácst is, megfogadom. :) Zsófi

2011.07.11. 18:56 Kata Kedves Zsófi! Elolvastam a novelládat. Hát, nem egy könnyű olvasmány. :) Ezt azonban nem negatívumként mondom: tetszik, hogy elgondolkodtatja az embert, mégpedig úgy, hogy az olvasó a saját válaszát is megpróbálja összerakni magában a fő kérdésre: mi az a nagy igazság, az élet titka. A történet tulajdonképpen eköré szerveződik, egy bizalmas, meghitt beszélgetésről van szó, aminek a végén megkapjuk a kérdésre a választ: "Az igazság az, amiben teljes szívvel hiszel."  Örülök, hogy nem hagytad a nyitva a kérdést, és annak is, hogy feltetted. :) Én is szoktam ezen gondolkodni. Remélem, nem baj, ha megosztom ezzel kapcsolatban a véleményem. Szóval, mindenki számára létezik egy igazság, amiben hisz, és ez így van rendjén. Lehet, hogy némelyek közelebb járnak a tényleges, független igazsághoz, mint mások, de az emberek ebben a kérdésben sosem fognak megegyezni, hiszen amint valaki kijelenti, hogy ő ismeri a független igazságot, már téved, hiszen nem ismerheti. Amit ismer, az az ő személyes igazsága. Remélem, sikerült érthetően megfogalmaznom. :) A novellára visszatérve: Móni személyiségét szerintem nagyon jól kialakítottad, de a mesélővel kapcsolatban van pár homályos részlet. Például, hogy került Magyarországra? És ki az a Prince? A végén említed a "gyűlés házat", de igazából még most sem tiszta, mi is a helyzet. (Cserediákok? Vagy valamilyen szekta?) Illetve az elején az enterek szerintem nem szükségesek a jelenetek közé. (Lehet, hogy nem is direkt alakítottad így.) Helyszín- vagy időbeliváltozás nem történik, szóval nem hiszem, hogy indokolt lenne, de persze ez csak az én véleményem. Még valami, ha már így is ilyen hosszúra sikeredett ez a kritika. :) A csillagos rész nagyon tetszett, már amikor a csillagokat nézték. Szinte ott éreztem magam. :) További jó írást! Kata   Válasz: Szia! Köszönöm szépen a kritikát. Sajnos, ide elfelejtettem előzményt írni, így most teszem meg (meg pótlom is). Egyik ismerősöm által megismerkedtem mormon hittérítőkkel. Az egyik fiút nagyon megkedveltem, beszéltünk az "igazságról" is, s végül úgy zártuk le, hogy ő neki a Mormon könyve (ezzel kiegészítve értelmezik a Bibliát) az igazság, mert abban hisz tiszta szívvel. Viszont ha katolikusnak született volna, másként lenne ez. Ez a beszélgetés ihlette a novellát, s lassan egy kisebb regényre való történet is összeáll a fejemben ebből. Sokat kell hozzá olvasnom a mormonizmusról és a külföldön való hittérítésükről, továbbá filozófiai merengéseket is szeretnék hozzá olvasni, így sokára fogom csak papírra vetni a történetet. Ez a novella gyakorlatilag egy részlet a "nagy műből", ezért nem magyaráztam sok mindent az elbeszélőről, meg ugye nem is rajta volt a hangsúly. :) Mellesleg, Prince Feith társa. Ugye, ezek a srácok (ritkábban lányok) párban terjesztik az igét. A fiúk két évre, lányok másfélre mennek misszióba, hogy népszerűsítsék egyházukat, továbbá ingyenes angol órákat is szoktak adni. Utóbbikra jártam, és egész jót szóbeliztem emelt angolon. :) Köszönöm még egyszer, hogy írtál, én pedig egy "előzményt" benyomok a novella elejére. :) Zsófi