"Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog.
Semmi mást nem kell tenned, mint
leírnod egyetlenegy igaz mondatot.
A legigazabb mondatot, amit tudsz."
Ernest Hemingway

2. rész

       – Látom, lenyírtad a füvet. Köszönöm! – mondta Péter édesanyja, hazaérkezve a munkából.
       – Semmiség. Már terveztem néhány napja, de folyton elfelejtettem.
       – Elmész ma valahova?
       – Igen, szeretnék. A parkba. Képzeld, tegnap már sötétedett, amikor eljöttem, és olyan szép volt a híd a víz fölött. Ma viszek festéket, és megpróbálom színesben is elkészíteni a képet, amit tegnap ceruzával csináltam. Mondjuk… akvarellként jól mutatna… – bár az utolsó mondat inkább csak saját magának szólt.
       – Csak azért kérdem, mert akkor ma is elkerülitek egymást édesapáddal, és azt üzente, köszöni, hogy felaprítottad a fát.
       Időközben kezdett lemenni a nap. Péter felpakolta az ecseteit, rajztábláját, festéket és papírt is, és elment. Már vagy fél órája festegetett, és a hűvösödő idő miatt feltette fejére a svájci sapkáját, ami már ósdi volt, és rongyos, de ő nagyon szerette.
       Tamara délben, miután megérkezett az iskolából, édesanyját a konyhában találta, répapucolás közben.
       – Nos, mi volt ma a suliban?
       – Mi lett volna, az osztályból öten jelentkeztek a rajzoktatásra… – mondta a lány, még mindig orrolva az anyjára.
       – Na jó, ezt most hagyd abba!
       – Nem kérek ebédet. Elmentem.
       Azzal Tamara bepakolt néhány holmit a tarisznyájába, majd a park felé vette az útját, ott pedig bevette magát a kis erdőbe. Egy fa tövében olvasott órák hosszat, de egy idő után észrevette, hogy hűvös szél fúj. Még a hosszú ujjú ruháján keresztül is érezte. Lassan sötétedett is, elindult inkább haza. Kiérve az erdőből egy öregurat látott festeni a tópart mellett. Halkan mögélépett, és így szólt:
       – Jó estét uram! Káprázatos ez a kép! El tudná mondani, hogyan lehet ilyen szépen megfesteni a vizet?
       A férfi megfordult, és rámosolygott a lányra:
       – Te vagy az?
       Tamara alaposan meglepődött, amikor a svájcisapkás vénemberben felismerte a boltban látott fiút. Se szó, se beszéd, megfordult, és el akart menni, de Péter elkapta a karját. Azt, amelyikre az este betűket vésett. Tamara fájdalmasan elfintorodott, és felszisszent, de megállt.
       – Eressz! – szűrte a fogai között fenyegetően, majd szabadon maradt keze körmeit a fiú karjába mélyesztette, hogy még az ujjai vége is elfehéredett.
       De Péter nem hederített erre, hanem – látva, hogy ez kellemetlen a lánynak – még inkább megszorította. Ez megtette a hatását, Tamara engedett harciasságából. Belátta, hogy a fiú erősebb nála.
       – Elengedlek, ha megígéred, hogy nem szaladsz el – mondta amaz parancsoló hangon.
       A boltban még nem foglalkozott a lánnyal, de egyre furcsábbnak találta a viselkedését. Kezdte érdekelni, ki is ő, és miért ilyen különös.
       – Maradok, na! – mondta csökönyösen Tamara, és megdörzsölte ekkor kiszabadult karját.
       – Először is, a nevem Péter. Téged hogy hívnak?
       – Tamara. Akarsz még valamit? – kérdezte meglehetősen harapósan.
       – Az a kérdés, Te akarsz-e? Akkor megmutassam, hogyan festettem a vizet? – úgy gondolta, ezzel maradásra bírhatja a lányt.
       – Meg.
       Péter a rajztáblájához lépett, és megmutatta a képet Tamarának, aki újra megdicsérte, de a barátkozás legcsekélyebb szándéka nélkül.
       – Neked mi nem szokott menni, ha vizet festesz?
       – Nem tudom. Nekem olyan… szürke.
       – Értem. Nézd meg arra a tavat! Milyen színeket használnál a lefestéséhez?
       – Hát… királykéket, feketét, világoskéket, meg talán egy kis fehéret.
       – Jó. És ott, ahol rásüt a nap?
       – Sárgát. Meg talán vöröset.
       – És arra hátrébb?
       – Ugyanaz: kékeket.
       – Nézd meg jobban! Van ott zöld és lila is. És ahová a nap rávilágít, rózsaszín. Ne félj színesre festeni a képeidet. Nyugodtan használj olyan árnyalatokat, amik látszólag nem illenek oda. De ha jobban megnézed, a víz nem is annyira kék, inkább zöldes-barna, igaz?
       – Igaz. Vannak nálad más képeid is? – Tamarát csak az hajtotta, hogy valamit tanuljon ettől a tehetséges fiútól.
       – Vannak. És nálad? Gondolom, sokat rajzolsz. Vannak most itt képeid?
       – Néhány.
       – Mutasd meg! Akkor én is megmutatom. – Péter tudta, hogy így ráveheti a lányt. Sokat elárulnak egy emberről a rajzai, ezért is volt kíváncsi rájuk.
       Előkerültek a művek a táskákból, mappákból. Tamara fogta Péter rajzait, elment velük a hídig – ezúttal nem voltak olyan messze, mint a fiú előző nap –, ott leült, és belemerült a nézegetésükbe. Ő csak pár tippet szeretett volna ellesni.
       – Tamara, ezek elképesztők. A színes képeid valóban nem a legjobbak, de ez a tussal készült napraforgó… És a grafit rajzaid is nagyszerűek. Biztosan jársz valamiféle szakkörre, ahol ezeket megtanultad. Ha nem, el kell menned, hogy még jobban menjen. Nagyon tehetséges vagy. Hallod?
       Péter azt hitte, a lány egyáltalán nem figyelt, mert nem válaszolt, de tévedett.
       Tamara mindent hallott, csak épp nem reagált. Amikor a fiú hátranézett, azt látta, hogy a rajzai visszakerültek a mappájába, azon pedig egy kő feküdt, nehogy a szél elvigye. Tamara pedig a híd peremén sétált fel és alá. Ki tudja, mi járhatott a fejében, ahogy lábai alatt a mély vizet nézve mászkált. A szegély meglehetősen keskeny volt, Tamara csak inogva, bizonytalanul tudott újra és újra végigmenni rajta.
       – Te idióta! – sietett Péter a lányhoz. – Azonnal mássz le onnan! Le fogsz esni.
       – Dehogy fogok. Egyébként is, ez nem folyó. Meg különben sem érdekelne.
       Ahogy ezt kimondta, Tamara lába alól kicsúszott egy instabil kő. Péter elkapta a lány karját, aki ettől újra csak felszisszent, de a keze kicsúszott, és beleesett a tóba. A víz mély volt ugyan, de ő hamar feljött, és kiúszott a partra. Nem volt semmi baja, csak alaposan átáztatta a ruháját a hideg víz. Szedelőzködni kezdett, rajzait visszatette a mappájába – miután megszárította kezeit –, azt pedig a tarisznyájába, és újra hátat fordított, hogy elmenjen. Némi szégyent érzett, mert hát figyelmeztetés ellenére is nagy baromságot csinált, de ezt persze semmiért be nem vallotta volna. Péter megállította, és szemrehányó hangon így szólt:
       – Ne csinálj többet ilyen marhaságot! Nagyon buta vagy, csak bajba sodrod magad.
       – Te meg hülye vagy. Mit érdekel téged, hogy mit csinálok? Mér’ nem mész a dolgodra? És hagyj békén engem is!
       – Jól van, menj csak! Bár nem hiszem, hogy bántottalak volna, amiért így viselkedhetsz velem. De akármilyen fura vagy is, azt mondom, a rajzolással érdemes volna komolyabban foglalkoznod. – Péter abban bízott, hogy ezzel célt ér el, és ismét maradásra bírhatja a lányt.
       Sikerült neki. Tamara megfordult, de nem emelte fel a fejét.
       – Ezt komolyan gondolod?
       – Komolyan, hát! – felelte a fiú, felviduló tekintettel. Majd megengedett magának egy kérdést:
       – Mi történt a kezeddel? Tegnap még nem láttam, hogy bármi baja lenne.
       – Az nem lényeg. Nem történt semmi.
       – Ahogy gondolod. Bár a semmi nem ilyen. Mindegy.
       – Tudnál nekem segíteni? A rajzolásban. Tanítani néhány dolgot…
       Ez volt az első alkalom, hogy Tamara minden unszolás nélkül megszólalt, és szavaival nem akarta megbántani Pétert. A fiú örült ennek, és lelkesen válaszolt:
       – Szívesen. De ha már itt tartunk, néhány tippet én is szívesen fogadnék.
       Tamara látta, hogy Péter jóval ügyesebb nála, szebbek a rajzai – s főleg a festményei, de azzal is tisztában volt, hogy az ő ceruzarajzai jobbak. Más technikában ő volt az ügyetlenebb, csak ebben az egyben nem.
       – Holnap ráérsz?
       – Ühüm.
       – Akkor négyre gyere ide!
       – Rendben – mondta Tamara, miközben hajából csöpögött a víz, nedves ruhája pedig a bőréhez tapadt.
       Már menni akart. Teljesen besötétedett, fázott a hűvös széltől, és a karja is fájt. De most már nem próbálta csak úgy faképnél hagyni a fiút. Nem is hitte, hogy szó nélkül elengedné, és már nem is akart köszönés nélkül távozni.
       – Én most megyek.
       – Hazakísérjelek? Már sötét van.
       – Kösz, de nem! – Tamara olyan volt, mint egy kis fújó macska.
       – Jól van, na. Menj csak! – azzal Péter is összepakolt, és hazament.
       „Nagyon különös ez a lány. Olyan tüskés és önhatalmú, de a rajzolásért hajlandó felhagyni a modorával. De miért ilyen? Miért lopott? Egyszerűen nem tudom neki elfelejteni. És valami történt a karjával is, amit nem akar elárulni. Talán furcsa, de engem érdekel, mitől lett ilyen arrogáns. Mert biztosan van valami oka.”
       „Ez a fiú nagyon jól rajzol, iszonyú tehetséges. Tőle rengeteg mindent tanulhatok. És még szülői engedély sem kell hozzá. Csak azt nem értem, minek érdekli, hogy mi lett a kezemmel, meg hogy egyedül jövök haza. Jól van, hogy érdeklődik, de fogja fel, hogy nem fogok neki semmit sem mondani. Semmi köze hozzá, hogy mit miért csinálok. Ne akarjon barátkozni velem, semmi szükségem rá. Csak tanítson.”
       Tamara úgy fél tizenegy tájban ért haza. Anyja már aggódott érte, és mérges is volt, amiért ilyen sokáig elvolt. De a tegnapi összeveszésük után nem akart ismét perlekedni, ezért nem is tette szóvá a kései kimaradást.
       – Gyere, segíts, és vasald ki ott azt a pár ruhát!
       – Nem. Más dolgom van. – Tamara most is sündisznómód viselkedett édesanyjával. Még csak kísérletet sem tett arra, hogy kibéküljenek.
       – Miért vagy tiszta víz? Megáztál? – kérdezte az anya, felnézve a mosogatásból.
       – Nem, nem áztam meg. Beleestem a tóba.
       – Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen?
       – Valahogy. Miért kell mindig belém kötnöd?
       – Miért válaszolsz mindig így? Tényleg jobb lesz, ha mész a dolgodra.
       – Megyek is!
       Tamara letusolt, pizsamába bújt, és az ágyban egyszer átfutotta a másnapra feladott anyagot, majd lefeküdt aludni.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.