"Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog.
Semmi mást nem kell tenned, mint
leírnod egyetlenegy igaz mondatot.
A legigazabb mondatot, amit tudsz."
Ernest Hemingway

 3. rész 

       Másnap. Történelem óra.
       – Tamara, figyelj ide, és ne rajzolgass! Ennek nem történelemórán van a helye.
       – Elnézést.
       – De ha már így felhívtad magadra a figyelmet, gyere ki, és mondd el, mit tanultál mára!
       […]
       – Ez nem valami sok. Amíg nem ülsz le mellé, és nem tanulod meg rendesen, nem tudok hármasnál jobbat adni. Ez viszont jóindulattal is csak kétharmad. Foglalkozz többet a tanulással, és kevesebbet a rajzaiddal! Most pedig hozd ki az ellenőrződ!
       Tamara a helyére ment, és makacs hallgatás közepette kivitte a kis füzetet a tanári asztalhoz.
       […]
       – Látom, eljöttél.
       – El. Nos?
       – Hát… igazából nincs ötletem, hogyan kezdjük… Nem tudok én tanítani…
       – Nem tudom. Nézd, ezt az iskolában csináltam. Próbáltam aszerint, ahogy mondtad.
       – Ühüm. Szép! Látod, erről beszéltem. Ez a váza fehér, de tettél bele zöldet és sárgát is. Így sokkal jobb. Élethűbb.
       Tamara figyelt, de közben önkényesen elővette Péter rajzait, hátha hozott olyanokat, amiket tegnap nem látott.
       – Ezt mikor rajzoltad? – mutatott egy képet, amin a park egy része volt látható, a tó, a híd és rajta egy kicsi, fekete leányalak.
       – Néhány napja. Talán tegnapelőtt.
       – Tudod, hogy ki van a képen?
       – Nem. Csak sokáig ült ott, és lerajzoltam. Miért?
       – Mert szerintem ez én vagyok. Pár napja ott ültem, elég hosszan. Estefelé.
       – Érdekes. Van egy ötletem! Ülj le oda! – mutatott Péter egy hatalmas fa tövébe. – Kényelmesen ülj, mert onnan fogsz rajzolni!
       A fiú úgy döntött, most nem hagyja, hogy Tamara makacskodjon, önkényeskedjen. Furcsa, de úgy érezte, nem csak rajzolásra kell tanítania ezt a lányt.
       – Szóval, akkor most azt rajzold le, amit magad előtt látsz! – azzal ő is ölébe vette a rajztábláját, a Tamarával szemben lévő pad lábához ült, és elkezdte felvázolni a lányt. Tamara elmosolyodott ezen az ötleten, és ő is rajzoláshoz fogott. Péternek tetszett ez a megnyilatkozás, és ennek hangot is adott:
       – Most látlak először mosolyogni. Jól áll – eresztett el egy huncut mosolyt a fiú. – Múltkor nem válaszoltál a kérdésemre: jársz valamilyen oktatásra? Persze – tette hozzá mentegetőzve –, most sem muszáj felelned.
       – Nem járok sehova.
       – Pedig jobban járnál, mint velem. Egy valódi tanár többet és jobban tudna magyarázni. Miért nem hozzá mész?
       – Ha terhedre vagyok, akkor mondd meg! – Tamara ezt haragosan mondta, felpattanva a helyéről. Pedig közben úgy érezte, hogy a fiú nem akarja elküldeni. Nem is annyira emiatt lett dühös, hanem mert nagyon jól tudta, hogy nem mehet tanárhoz.
       – Ne legyél hülye! – szólt parancsoló hangon Péter.
       Ezúttal nem állt fel, vagy ragadta meg a lány karját, hogy megállítsa. Nem tudta, mi baja lett hirtelen, de azt tudta, hogy valójában nem rá haragszik.
       – Ha akarsz, menj el nyugodtan. Nekem nem vagy terhemre, szívesen tanítalak, de ha folyton el akarsz menni, akkor nincs értelme. Ha gondolod, most távozhatsz, nem foglak feltartóztatni, mint tegnap. De akkor ne is gyere máskor se. Ne hidd, hogy mindent te irányítasz, és bárkit faképnél hagyhatsz, következmények nélkül. Nos? Mész vagy maradsz? – szegezte neki a kérdést.
       Tamara megállt, és rettenetesen szégyellte magát. Talán éppen ez a kertelés nélküli szembesítés kellett, hogy észrevegye magát. Hogy hogyan viselkedik másokkal, hogy mennyire azt hiszi, övé az irányítás. Most végre valaki közölte vele, hogy nem jó ez így, és gondoljon bele döntései következményébe. Szóval a lány nem szólt semmit, visszaült, és újra ceruzát fogott. Péter sem mondott többet, és a lánytól sem várt mást. Így különösen meglepte, amikor majdnem fél óra rajzolás után Tamara felpillantott, és zavart hangon így szólt:
       – Ne haga… ra… ru… ne haragudj!
       Egyszerűen belegabalyodott ebbe a könnyű szóba. Emiatt kivörösödött az arca, és az orrnyergén is végigfutott a pír. Péternek tetszett a látvány, el is mosolyodott, de még hagyta pár pillanatig vergődni a lányt, és csak utána szólalt meg:
       – Haragudj. Így mondják – mosolygott –, és nem haragszom. Még most sem vagy hajlandó elárulni, miért nem jársz sehova, és mi lett a karoddal?
       Péter tudta, hogy nem illik ilyen makacsul faggatózni, de kíváncsi volt, és azt remélte, Tamara most válaszolni fog. Jól gondolta.
       – Anyám nem enged el, pedig az iskola szervez oktatást. A kezem meg… nem számít, marhaság.
       – Jó, ahogy gondolod. Kár, hogy nem engednek el. De talán majd jövőre.
       – Nem, jövőre sem enged. Tavaly sem eresztett. Azt hiszi, hogy akkor majd ebből akarok megélni, és szerinte az nem lehetséges. Azt akarja, hogy tanuljak, és ügyvéd, vagy ilyesmi legyek. Nem érdekli, hogy nekem fontos lenne a rajzolás.
       Tamara eddig nem mondta senkinek, hogy viszonyul édesanyja ehhez a dologhoz, így most eléggé meglepődött magán, és zaklatottságában rágyújtott egy szál cigarettára. Péter szúrós szemmel így szólt, mikor megérezte annak szagát:
       – Egyszerűen nem értem, miért csinálsz ilyen butaságokat: lopsz, cigarettázol…
       – Ha zavar a füst, mondd azt!
       – Nem, nem a füst zavar, de inkább hagyjuk, végül is nem tartozik rám.
       A fiú érezte, hogy itt már túl messzire ment, és inkább visszavonta volna.
       – Hát valóban nem! – jelentette ki határozottan Tamara.
       Péter felé tartotta kezeit, és bal tenyerében oltotta el a még kicsit parázsló csikket. Maga sem tudta pontosan, miért tette, de úgy érezte, ezzel tagadhatatlanul a fiú tudtára adja: semmi köze hozzá, mit tesz. Péter meglepődött ezen, de értette a jelzést. Megcsóválta a fejét, és ennyit mondott:
       – Nagyon esztelen vagy. Most már tudom, hogy a karoddal is biztosan te csináltál valamit. Nem vagy észnél, ha azt hiszed, ilyenekkel célt érhetsz. Azt gondolod, ha magadban kárt teszel, édesanyád elenged a képzésre? Nagyon tévedsz.
       Tamara úgy döntött, most már neki is joga van kérdezni.
       – Na és mi a helyzet veled? Téged hogyhogy elengednek? Miért nincsenek a szüleid a rajzolás ellen?
       A fiú előbbi, szomorú hangján válaszolt:
       – Én a tieidet nem értem…
       – Péter, te jól tanulsz?
       – Mondjuk. Négyes vagyok átlagban. Miért?
        – Mert anyám engem mindig a jegyeimmel piszkál. De szerintem, ha javítanék, se lenne semmi. Neked a jegyeidtől teszik függővé, hogy járhatsz-e? Vagy mitől?
        – Igazából nem hinném, hogy bármitől függővé tennék. De én igyekszem mindent megtenni cserébe. Rendesen tanulok, és segítek otthon. Édesanyád követel valamit érte, hogy elmehess, vagy eleve megtiltja?
        – Folyton a jegyeimet emlegeti, de inkább eleve nem akarja. Mondom, azt hiszi, akkor biztosan azzal akarok majd foglalkozni, de ugye szerinte ezzel nem lehet kenyeret keresni. Neked rendes anyukád lehet, hogy nem tiltja – mondta Tamara kissé elmerengő tekintettel, de a hangja nem árult el semmit.
       – Ha gondolod, holnap gyere el hozzánk vacsorára, és bemutatom az anyukámat.
       – Jó, köszönöm.
       Beszélgettek, de közben rajzoltak. Kezdett felszabadulttá válni a hangulat. Tamara már nem volt olyan tüskés. Egyre barátságosabban válaszolgatott Péter kérdéseire. Időközben végeztek a képekkel. Remek művek születtek.
       – Add csak ide, hadd nézzem meg! – kérte Péter Tamara képét.
       – Tessék! – nyújtotta a lány. – De te is add oda a tiedet! – mondta vicces-parancsolón, és visszahúzta saját rajzát.
       „Már tréfálkozik is.” – mosolyodott el Péter, és a lánynak adta a kért képet, miközben előrehajolva kiragadta kezéből a másikat.
       – Ez nagyszerű! – értékelte a fiú Tamara grafitrúddal készített rajzát. – Legközelebb kipróbáljuk az ecsetet is, kíváncsi vagyok, az hogy sikerül.
       A kép nagyon élethű volt, és még a szélei is részletesek voltak. Ezzel szemben Péter krétarajzának mintha kerete lett volna. Középen, kitűnő képkivágással volt megrajzolva a lány a fa tövében. Viszont a kép szélei felé haladva egyre részletszegényebb és halványabb lett a rajz, mintegy fehér paszpartúrával ellátva azt. A színei is szépek voltak, látszott, hogy készítője igényesen választott azon kréták közül, amik egy egyszerű diáknak is megfizethetők. Tamara nézegette a képet, forgatta a grafittól koszos ujjaival, kicsit összemaszatolva a széleit. Péter, ezt látva, úgy gondolta, ez jó indok, hogy kipróbálja, meddig viseli el a lány a közvetlenséget, viccelődést: azzal mérgesen összeráncolva szemöldökét, saját színes, krétás ujját végighúzta a lány arcán, egy sötétkék és egy szürke csíkot hagyva hátra.
       – Vigyázz rá, te!
       Tamara először meglepődött, szemöldöke a homlokára szaladt. De aztán elmosolyodott, és visszaadta a képet. A fiú, előbbi tette miatt, egy cinkos mosoly kíséretében vette át.
       – Nekem mennem kell – szólt Tamara, vállára véve tarisznyáját, és elindult.
       – Akkor holnap ugyanekkor találkozzunk itt. És este elmegyünk hozzánk.
       – Rendben, akkor holnap. Köszönöm! Szia!
       A lány vidáman vette hazafelé az útját. Nagyon jó hangulata lett ezen a délutánon. Rámosolygott egy nénire, aki kenyeret dobált a kacsáknak a tóba. És így lépte át lakásuk ajtaját is. Anyukája a húgától kérdezte ki a történelem leckét. Az ötödikes kislány alig tudott valamit, ezért anyukája már felettébb ideges volt.
       – Sziasztok! – köszönt Tamara lelkesen.
       – Most ne zavarj! Miért ilyenkor kell hazajönnöd megint? Nyomás a szobádba, készítsd el a leckéd!
       Erre a hangnemre Tamara arcáról is lehervadt a derű.
       – Csak kérdezni akartam valamit. – mondta, kissé kimért hangon. – Miért kell így beszélned velem? Nem hiszem, hogy én ilyen hangnemben jöttem volna be ebbe a szobába.
       – Kisasszony! Azonnal fejezd be ezt a beszédet! – kiabált most már önmagából kikelve a lány anyja.
       – Miért velem kell ordítoznod, ha egyszer a húgomra vagy mérges? – kiáltotta Tamara is, nem törődve az illemmel.
       Anyja nem gondolkozott el a lány szavain, puszta szemtelenségnek vette azokat. Felállt vele szemben, szeme villámokat szórt.
       – Nem tűröm ezt a szemtelenséget – mondta, szinte sziszegve.
       – Te sem beszélsz velem másként – szólt erős gúnnyal a hangjában a lány.
        Itt már végképp elszakadt a cérna, az anya pofonütötte lányát, aki elhallgatott, majd kiviharzott a szobából, becsapva maga után az ajtót, hogy belerezegtek az ablaktáblák. Berohant a szobájába, és magára zárta az ajtót. Dühödt, forró könnyeket nyelve aludt el. Félóránként, óránként felébredt éjjel.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.