"Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog.
Semmi mást nem kell tenned, mint
leírnod egyetlenegy igaz mondatot.
A legigazabb mondatot, amit tudsz."
Ernest Hemingway

4. rész

       Álmosan ment el iskolába, így nem is nagyon tudott figyelni, pedig az könnyen szokott menni neki, még rajzolás közben is.
       Három óra felé érkezett haza, kihagyva a menzai ebédet, bár reggelit sem evett valami sokat. Anyukája nem volt otthon, dolgozott. Húga viszont a leckéjét írta a szobájában. A kislány korához képest magas volt, csaknem langaléta, haja derékig érő, szőke.
       – Segítesz nekem? – kérdezte nővérét.
       – Persze, mutasd!
       – Nem értem ezt az egyenletet. Mit kell csinálnom itt ennél a résznél?
       Tamara elmutogatta neki, hogy mivel mit tegyen, megmagyarázta az egyenletek működését. A kislány megértette, és kedves mosollyal meg is köszönte a segítséget. Tamara is tanult valamicskét, aztán látva, hogy hamarosan négy óra lesz, így hát összepakolta holmiját, vállára vette tarisznyáját, és elment otthonról.
       Kiment a parkba, de Pétert még nem találta ott. Ismét kiült a híd peremére, és olvasni kezdett. A rajzolás mellett ez volt a másik hobbija. De most folyton elgondolkozott közben. Nem bírt odafigyelni. Végül letette a könyvet, és csak ült, a kis erdőt figyelve.
       „Miért veszekszem állandóan anyámmal? Miért ilyen ellenséges velem? És én vele?... De valahogy mindig kiabálnom kell, ha fölmérgesít. Képtelen vagyok tisztelettel gondolni rá. Úgy érzem, ő sem becsül engem semmire. Akkor nem ütött volna meg. Bár az én szemtelenségem miatt dühödött fel, de ő sem beszélt szebben. Mindegy, csak fölmérgesítjük egymást. Ő is engem, én is őt. Butaság ez az egész. Inkább nem fogom észrevenni többet, akkor talán nem ütközünk ennyit. Az lenne a jó, ha ő is levegőnek nézne. Vagy ha levegő is lennék. Utálom már ezt a sok, hiábavaló vitát.”
       Valami mélyről jövő szomorúság lett úrrá rajta. A sok veszekedés keserűsége, és azok hiábavalósága miatt. Nézte a fodrozódó vizet, a felhőket, és arcán végigcsordult sós, meleg könnye. Nem törölte le, hagyta, hogy eluralkodjon rajta a sírás. Bár ez nem olyan haragos volt, mint este, hanem szomorú. Fölöslegesnek tartotta, hogy tovább veszekedjen anyjával a rajz miatt. Azt is fölöslegesnek tartotta, hogy egyáltalán beszéljen vele, vagy hazamenjen. Magában megállapította, ahányszor hazamegy, mindig civakodnak, és ez egyiküknek se jó. Nézte a felhőket, a vizet… Ujjával belelökött egy kis kavicsot a tóba. Talán az lenne a legjobb, ha ő is leugrana. De nem itt, hanem a folyónál. A felső hídnál, ahol mély a víz, sok a kő, és sebes a sodrás. Akkor nem veszekednének többet. Soha. Egyáltalán nem félt a gondolattól, hogy megtegye. Csak a viták, a könnyek, és a rajz utáni vágyódás végét látta. És akkor az anyja is belátná, hogy milyen rosszul tette, hogy nem engedte el. Igen, akkor megtudná, mennyire fontos volt ez a lányának. Jelen pillanatban bármit megtett volna érte. De egyelőre nem mozdult, próbálta meggyőzni magát, hogy nem bánná meg, amit tenni készül. De nem tudta. Most szemrebbenés nélkül megtenné, de attól fél, ha már nem tehetne semmit, megbánná. Végül meggyőzte magát, hogy csak gyávaságból nem indult még el. A gyávaság viszont nem lehet akadálya, hogy véget vessen az egésznek…
       – Szia! Bocs, hogy késtem, de még be akartam fejezni a matek házim. – Péter jött az egyik kis úton, odaérve a lány mellé lépett, és látta rajta, hogy sírt. – Mi a baj? Történt valami?
       Tamara hallgatott, de nem makacsságból, csak még nem döntött, elmondja-e a fiúnak, hogy mi járt a fejében. De még mielőtt határozhatott volna, kibuktak belőle a szavak.
       – Utálom, hogy folyton veszekszem anyámmal. Tegnap is… Elegem van belőle! Azt akarom, hogy vége legyen ennek az egésznek… Örökre… Én fogom befejezni… Én… – nem tudta tovább mondani, torkába szökött a gombóc, ami eddig a gyomrában volt.
       Péter értette zavaros szavait. Kissé meg is rémült tőle, bár tudta, hogy amíg ő itt van, a lány nem tehet semmi butaságot. De meg kell győznie, hogy máskor se gondoljon ilyesmire.
       – Idefigyelj! Semmit sem oldanál meg ezzel a butasággal. Ne gondolkozz ilyen esztelenségeken se most, se máskor.
       Tamara beemelte lábát a korláton, és lekuporodott annak tövébe. Felhúzott térdeire tette két kezét, és rájuk hajtotta a fejét. Péter látta, hogy néha megremegnek a vállai, és lába alatt a kövön az apró, nedves cseppek egyre szaporodnak. A fiú kihúzta a lány bal karját a feje alól, és felhúzta fekete ruhájának az ujját. Tudta, hogy Tamara most nem fog ellenkezni. Péter látta a már félig behegedt betűket, a helyenként még sebes vonásokat. Kissé meghökkent, de ilyesmire számított. Szigorú, csaknem apai hangon így szólt:
       – Mit vagy még képes megtenni magaddal? A múltkor az a cigaretta, és ez is. Komolyan úgy érzem, te képes lennél az öngyilkosságra is. Nem tudom mi, de örülök, hogy valami visszatart – mély hangja szinte félelmetes volt.
       Péter csak sejthette, hogy Tamara hallgatja, mit mond, de aztán hamar meg is bizonyosodott róla, mert a lány így szólt:
       – Én… én félek.
       – De hisz’ egyáltalán nem kell megtenned. Ellenkezőleg. Örülök, hogy félsz, különben már lehet, hogy valami butasággal próbálkoztál volna.
       – Nem, nem érted – nézett a fiúra Tamara. – Nem attól félek, hogy megtegyem, hanem, hogy akkor, amikor már nem tudok ellene tenni, megbánnám.
       – Meg hát! – vágta rá Péter, belefúrva tekintetét a lány nagy, vörös szemeibe.
       – Hagyjuk ezt a dolgot! Te csak le akarsz beszélni, én meg véget vetni az egésznek.
       – Jó. Ha ezt akarod. De még egy mondatot engedj meg: Igaz, le akarlak beszélni, de meg is akarlak érteni.
       – Aha, jó – mondta már kicsit nyugodtabban Tamara, bár nem igazán hitte, hogy Péter valóban meg akarná érteni.
       – Te nem hiszel nekem – jelentette ki a fiú, miközben elengedte Tamara kezét.
       – Hát… – bukott vissza ismét a lány feje, de most a szégyentől.
       – Nem tudom bebizonyítani, hogy elhidd, de nem is akarom. Nem akarom bizonygatni. És ígérem, faggatni sem foglak. Nos, jössz? – azzal Péter felállt, bíztatóan nézett a lányra, aki megtörölte maszatos arcát, felkelt és követte.
       Útközben nem beszélgettek, nem esett köztük több szó a történtekről, de mindketten tudták, hogy ezzel még nincs lezárva a dolog.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés