"Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog.
Semmi mást nem kell tenned, mint
leírnod egyetlenegy igaz mondatot.
A legigazabb mondatot, amit tudsz."
Ernest Hemingway

5. rész

       Hamar megérkeztek. Péter úgy negyedórányira lakott egy szép, kertes, családi házban. Egy eldugott kis utcában, mégis meglepően közel mindenhez. A kapukat fából ácsolták, a kerítést pedig sövény helyettesítette. A kertben több nagy dió- és cseresznyefa is állt. A fiú édesanyja épp kint teregetett, lába mellett egy hatalmas, aranyszőrű, mackótestű kutya szuszogott.
       – Szia! Megjöttünk – köszönt Péter a kapuból.
       A hangos szóra a szunyókáló kutya felkapta a fejét, és csaholva szaladt gazdájához. Őt és a vendéget is körbeugrálta, majd a hátára hengeredett előttük, hagyva-kérve, hogy simogassák a hasát. Tamara nem kérette sokáig magát, játszani kezdett az állattal, kissé elfelejtve előbbi bánatát. Péter is megsimogatta a kutyát, majd édesanyjához ment, aki így szólt:
       – Fél perc, és befejezem a teregetést. Ha gondolod, el is mehetsz, ha majd kész a vacsora, szólok.
       – Rendben – indult a fiú, de visszafordult. – Tényleg, majd’ elfelejtettem: különösebb, mint gondoltam. Amikor megérkeztem, a hídon ült és sírt. Véget akart vetni a vitáknak az anyukájával. Véget… önmagának. Nagyon bízik benned, elmondásom alapján igazán klassznak tart.
       – Miért, nem vagyok az? – kérdezte egy huncut mosoly kíséretében a hölgy.
       – Dehogynem! – mondta a fiú, kivéve anyukája kezéből az üres lavórt és a megmaradt csipeszekkel teli tálkát.
       Bevitte őket, de közben megállt egy pillanatra, mosolyogva elnézte a kutyával játszó lányt, aztán folytatta útját be a házba. Anyukája Tamara mellé lépett, aki nem is vette észre, hogy Péter nincs már az udvaron.
       – Csókolom! – állt fel a lány.
       – Szia, Kedvesem!
       Tamara nem szerette az efféle megszólításokat, de az asszony szájából mégsem tűnt bájolgónak, csak kedvesnek.
       – Gyere csak be a konyhába, elkészítjük a vacsorát.
       Tamara arcán meglepődés mutatkozott, de hamar rendezte vonásait. Valójában meg akarta ismerni Péter – nagyszerűnek képzelt – édesanyját, de nem gondolta, hogy erre így lesz lehetősége, és nem is nagyon tudta, mit mondhatna. A lány befelé menet bemutatkozott, és az anyuka is így tett.
       – Hívj csak Mari néninek!
       Tamara kissé feszélyezetten érezte magát, mikor rájött, hogy végképp kettesben maradt az asszonnyal. Kicsit lemaradva követte Mari nénit, elgondolkozva nézte telt, mégis kecsesen ringó alakját, nagy, laza, barna-ősz kontyát, köténye hatalmas masniját a derekán, a sok állástól megdagadt bokáját a klumpa fölött. Tamara megállt a konyhaajtóban, várta, mit tegyen. Mari néni magához hívta, egy adag felszeletelt kenyérhez.
       – Én bevizezem a héjukat, te pedig kend meg őket!
       Egy kis ideig szótlanul dolgoztak, majd Mari néni rájött, neki kell megszólalnia, a lány nem mer kezdeményezni.
       Tamara kente a kenyereket, közben az jutott eszébe, hogy anyjának sohasem segít. Meg akarta ismerni ezt a nőt, de nem tudta, hogyan, mit kérdezzen tőle, mihez kezdjen. Olyan sutának érezte magát ebben a helyzetben.
       – Úgy tudom, nagyon szeretsz rajzolni.
       – Igen – bólintott Tamara, és örült, hogy nem kell tovább elviselnie ezt a kínos némaságot.
       – És mostanában együtt rajzolgattok a fiammal, igaz?
       – Igen.
       – Hányadikos vagy? Fiatalabbnak tűnsz, mint Péter.
       – Harmadikba járok.
       – Melyik iskolába?
       – A Nagy Antalba.
       – Az messze van – jegyezte meg az asszony inkább magának, mint a lánynak.
       – Innen igen, de én a város másik feléhez lakom közelebb, onnan meg már nincs távol.
       A kenyerek megpakolása közben Mari néni még sok hasonló, általános kérdést tett fel Tamarának, de közben nem kerülte el a figyelmét a lány nagy, vörös, kisírt szeme, és hogy egyre lelkesebben, egyre bővebben válaszolgat a kérdésekre. Mindinkább olyan dolgokra terelte a szót, amiből valóban megtudhat valami személyesebbet a lányról.
       – Hogy hívják a szüleidet? Hátha tudom, kik ők. Sokmindenkit ismerek a városban.
       – Szabó Erzsébet. Apám neve nem lényeges, úgysem ismerheti. Nincs a városban. Elváltak, nem is ismerem.
       – Értem. Anyukádat nem ismerem. Apukádról viszont nem vagy valami jó véleménnyel.
       – Miből gondolja? – kérdezte Tamara őszinte érdeklődéssel, a szemtelenség minden jele nélkül.
       – Abból, hogy azt mondtad: apám. Egy eléggé tiszteletlen megszólítás.
       Tamara ezt nagyon jól tudta, de nem szólt semmit, konokul hallgatott. Mondok, amit mondok – gondolta magában, és arra az elhatározásra jutott, hogy az anya is éppolyan faggatózó, mint a fia. De baj ez? Tudta – ha tagadni próbálta is –, jó volt mindent elmondani Péternek. Eddig soha nem osztotta meg a gondjait senkivel, így most szidta magát túlzott nyíltságáért. Újra kezdte felvenni tüskés modorát, ismét csak foghegyről válaszolgatott. Mari néni észrevette ezt, ezért ismét közömbös kérdéseket kezdett feltenni, míg nem látta újra, komolyabbakkal is próbálkozhat. Szép lassan, kisebb-nagyobb nekifutásokkal megtudta, hogy Tamara sokat veszekszik az anyukájával, mégpedig a rajz miatt. Amikor idáig jutottak, Tamara már elég beszédes lett, és megengedett magának egy kérdést, ami a fő oka volt, hogy találkozni akart az asszonnyal.
       – Miért engedi meg Péternek, hogy oktatásra járjon? Nem fél, hogy később azzal akar majd foglalkozni?
       – Dehogyis félek. Inkább örülök, hogy ilyen ügyes fiam van. Miért ne engedném? Ha egyszer szereti. No meg nem él vissza a bizalmammal, nem jár el helyette máshova, és a tanulás rovására se megy.
       Mari néni már megpakolta a kenyereket gépsonkával, és várta, hogy Tamara elossza a maradék reszelt sajtot.
       – Az én anyám azt akarja, hogy többet tanuljak, és orvos, vagy ügyvéd legyek. Nem akarja, hogy a rajzolással foglalkozzak.
       – Ne haragudj, de nem lehet, hogy nem is adsz neki indokot arra, hogy átgondolja a dolgot? Tanulsz rendesen? Segítesz? Szót fogadsz?
       Majd, hogy ne következzen a lány számára kínos hallgatás, beküldte a kamrába a melegszendvics-sütőért.
       „Valóban nem vagyok valami rendes. De akkor sem változna semmi, ha az lennék – győzködte magát Tamara. – Segítsek? A fene akar krumplit pucolni, meg rizst válogatni. Na meg annyival is kevesebbet vagyok vele, és kisebb az esély, hogy összeveszünk. Én aztán nem fogok tanulni! Minek? Egy csomó időmet elveszi, és rossz jegyekkel legalább nem vesznek fel arra az átkozott jogra.”
       Kilépve a kamrából látta az asszony várakozó tekintetét. Kíváncsi a válaszra. Időközben Tamara arra jutott, hogy belemegy a beszélgetésbe, hátha közben rájön, hogyan hathatna az anyukájára. Ezért válaszolt is a kérdésre, méghozzá őszintén:
       – Hát, ami azt illeti, tényleg nem vagyok valami rendes. De nem is látom értelmét. Akkor sem volna más a helyzet.
       – Azért egy próbát talán megérne. Ha egyáltalán nem is igyekszel szófogadóbb lenni, ne várd, hogy valami is változzon.
       – Tegnap is, amikor el akartam ide kéretőzni, nem engedte, hogy egyáltalán végigmondjam, amit akarok. Kiabált, pedig normálisan beszéltem hozzá. Utána meg számon kérte, hogy én is úgy szóltam hozzá. – Tamara meglepetten vette észre, hogy csak meg akarta említeni az esetet, most meg már meséli. De ha már így van, befejezi: – A végén már mindketten kiabáltunk, aztán felpofozott.
       Mari néni meglepődött ezeken a szavakon, de ezt csak szája sarkának egy kicsi, önkéntelen rándulása árulta el.
       – Ezért nem látom értelmét, hogy változtassak. Tegnap olyan jókedvem volt, hogy eszembe sem jutott szemtelenül beszélni. Nem is rám volt mérges, hanem a húgomra. Nem leszek vele kedves. – szögezte le makacsul Tamara.
       Mari néni – erre a nyakasságra válaszul – elővette szigorú hangját.
       – Kislányom! Nem hiszem, hogy igazán meg akarod szüntetni a veszekedéseket. Akkor megpróbálkoznál minden lehetőséggel. Csak mondogatod, hogy zavar a dolog, valójában azonban szítod a vitákat. Ezen igazán elgondolkozhatnál! – mondta a nő ellentmondást nem tűrőn.
       Tamara nem számított erre. Hogy ne kelljen egyből válaszolnia, kapkodó mozdulatokkal kezdte bepakolni a kenyereket a sütőbe. Sikerült is megégetnie az ujját, amivel ezért fülcimpájához nyúlt, mérgében pedig toppantott egyet. Igen mulatságos volt így. Mari néni el is mosolyodott rajta, bár tartott tőle, Tamara úgy veszi majd, hogy kineveti. Nem így történt. A lány felfedezte saját viccességét, és mivel a derű ragadós, ő is elmosolyodott. Mari néni, látva ezt, örült, és már kacagott, Tamara pedig követte. Végiggondolva a dolgot arra jutott, hogy azért jött ide, hátha lát egy jó példát anya–gyermek kapcsolatra, és talán átviheti saját családjába. De ha ilyen zárkózottan, semmi felé nem nyitottan viselkedik, akkor Mari néninek valóban igaza van, nem tesz meg mindent a cél érdekében. Az asszony érezte, amikor sikerült áttörnie a Tamara emelte falat, és onnantól szabadon beszélgethettek.
       – Azt hiszem, igaza van – adott hangot döntésének a lány.  – Tényleg mindent meg kellene próbálnom.
       – Bizony. Viszont elkészültek a kenyerek. Szólnál Péternek és az édesapjának, hogy jöjjenek enni? Ott, balra vannak.
       Tamara bólintott, és elindult. Az egyik kis szobában egy hatvan év körüli bácsit talált, aki egy nagy karosszékben ült, és subázott. Haja már nem volt túl sok, orrán okuláré csücsült, kissé előrecsúszva. Nagy, tömött bajusza mozgott, ahogy szájával folyton csücsörített koncentrálás közben. Észre sem vette, hogy Tamara belépett.
       – Csókolom! – köszönt bátortalanul a lány.
       – Szia! – motyogta az öreg, majd felpillantott. – Á, te vagy a fiam kis tolvaj barátnője. Miért jöttél?
       Tamara nem értette, a férfi arra gondol-e, miért jött ide, hozzájuk, vagy miért ide, hozzá, a szobába.
       – Péter hívott meg vacsorára. És Mari néni küldött, hogy szóljak, kész van.
       – Jó – bólintott az öreg, de se pillantásából, se hangjából nem lehetett eldönteni, mit gondol.
       Tamara, amint tehette, kiiszkolt, és átment Péter szobájába. A fiú az íróasztalánál ült, és egy történelmi atlasz volt előtte.
       – Hallom, jártál apunál – nézett a lányra, de csak egy pillanatra, aztán szeme visszatért a térképre.
       – Igen. Anyukád küldött, hogy kész a vacsora.
       – Tudom. Minden áthallatszik apuék szobájából
       Tamara leült az ágyra Péter mögé, és úgy kérdezte, egyáltalán nem számonkérő hangon.
       – Miért mondtad el, amit a boltban láttál? Hogy loptam?
       – Akkor még nem is ismertelek. Ha te egy üzletben találkoznál egy különös kis szarkával, nem mesélnéd el otthon?
       – Hát… de, igen.
       – És egyébként is, magadra vess! Miért loptál?!
       – Csak… Mert… Tudom, hogy anyám… anyu irtó mérges lenne, ha megtudná. Sokszor megmondta már, nehogy valami zűrt csináljak.
       – Ühüm. Szóval ezt is csupa lázadásból teszed. De a te dolgod. Én ebbe nem szólhatok bele. Viszont a véleményem azért elmondom: csak magadat sodrod bajba, de nem érsz el vele semmit. Akkor meg semmi értelme.
       – Igazából ezt én is tudom. De mindig eszembe jut, hátha anyu észreveszi, és majd rájön, miért csinálom.
       – Na jó! Figyelj, ez akkor is esztelenség. És ezért kerülhetsz kellemetlenebb helyzetbe is, mint az előbb apukámmal. Ne így akard felhívni anyukád figyelmét!
       – Gyere vacsorázni! – állt fel Tamara.
       A szülők már az asztalnál ültek, a melegszendvicsek középen egy nagy tányéron illatoztak.
       – Noémi ma nem jön haza? Csak négy tányért tettél ki – kérdezte Péter anyukáját.
       – Majd csak későn jön meg. Sok a munka az irodában.
       – Ő a nővéred? – érdeklődött Tamara, mert rájött, nem is tudja, van-e testvére a fiúnak.
       – Igen.
        – Üljetek le, vacsora közben is meg tudjátok beszélni – szólt utasítóan, de nem bántón az apuka.
       Tamara, miközben helyet foglalt, vette csak észre, hogy még a felnőttek tányérja is tiszta, megvárták őket. Csak mikor leültek, és jó étvágyat kívántak, álltak neki az étkezésnek. Eleinte csöndben ettek, Tamara feszélyezve Péter apukájának társaságában. Idegesítette, hogy nem tudja, mit is gondol róla a férfi. Mióta elhatározta, hogy mindenre figyelni fog, ami itt történik, attól fogva nem tudja elhitetni magával, hogy nem érdekli, ki, mit gondol.
       – Tulajdonképp meddig maradhatsz? – kérdezte a falon függő órára pillantva Mari néni.
       A mutatók fél nyolcat jeleztek, odakint pedig már teljesen besötétedett.
       – Hát… igazából… – kezdett a válaszba Tamara – anyu nem is tudja, hogy itt vagyok. Arról se szóltam, hogy egyáltalán nem leszek otthon este.
       – Lopsz, és elkószálsz otthonról, csak hogy édesanyádat bosszantsd! Miféle szerzet vagy te? – kérdezte Péter apukája, de meglepő módon nem gúnyosan, hanem egy kis cinkos mosollyal a bajusza alatt.
       – Gézám, miért ijesztgeted ezt a lányt? – pirított a férjére Mari néni. – Ő még nem érti a te fura modorodat. Ne félj, drágám, Géza bácsi nem gonoszkodik, csak ilyen a természete.
       Tamara mosolygott ezen a kedves kis párbeszéden. Igaz, hogy először szemrehányásnak érezte Géza bácsi szavait, de aztán Mari néni eloszlatta ezt az érzést.
       Az asszony még mindig kedves, bár kissé szigorú hangra váltott:
       – Mindenesetre ez valóban nem volt okos dolog tőled. Amint végeztünk a vacsorával, hívd fel anyukádat, hogy ne aggódjon!
       – Nem, egyből hazamegyek, és akkor nem kell felhívni. És pénz sincs a telefonomon.
       – Akkor felhívom én. Egyébként is, még legalább másfél óra, mire hazaérsz, még ha egyből vacsora után indulsz is. Anyukád meg addig halálra aggódhatja magát. Mondd a telefonszámotokat!
       Tamara nem tudott mit tenni, sorolta a számokat egymás után. Közben Mari néni már tárcsázott. Kicsengett. A lány még hallotta, mikor anyukája beleszólt, de aztán Mari néni kiment a telefonnal az előtérbe, amíg a vezeték engedte. 6-8 perc után tért vissza.
       – Fél óra múlva itt lesz érted – mondta komoly hangon Tamarának. – Elég mérges volt. Megköszönte, hogy felhívtam, de mikor mondtam, hogy maradhatsz még nyugodtan, meg hogy majd hazaviszlek, hallani sem akart róla.
       Tamara eddigi felszabadultabb hangulata semmivé foszlott. Feszengve, kapkodva ette meg a megkezdett kenyeret, de újabbat már nem kért, elment az étvágya.
       – Ne légy szemtelen édesanyáddal! – kötötte a lelkére Mari néni. – Hisz’ mondtam, neked is tenned kell érte, ha valami változást szeretnél.
       – Igen, tudom, de… Köszönöm a vacsorát!
       – Gyere, mutatni akarok valamit! – hívta Péter a szobájába.
       – Ezt nézd! – mutatott egy nagy, színes, kiállításra invitáló plakátot a fiú Tamarának.
       – Klassz, de mi ez?
       – A sulinkban rendeznek egy kiállítást „Rejtőzködő tehetségek” címmel, és ügyes fiatalok munkáit állítják ki. De nem csak az iskola tanulóiét. Engem is megkértek, hogy küldjek képet, és mondták, ha van tehetséges ismerősöm, az ő alkotását is várják. Szóval arra gondoltam, te is rajzolhatnál. Persze, csak, ha van kedved.
       – Persze, hogy van! Nagyon köszönöm – hálálkodott a lány. – Mit kell rajzolni, mekkorát, mivel?
       Péter mosolygott ezen a nagy lelkesedésen:
       – Egyetlen kikötés, hogy A/3-as méretű legyen. Eszköz és téma nincs meghatározva. Anyukád lassan ideér. Ide figyelj! Ígérd meg, hogy nem fogod szítani a tüzet. Gondolom, ezt anyukám is mondta. Remélem, nem bántad meg, hogy eljöttél. És ő is olyan, amilyennek elképzelted.
       – Köszönöm, hogy meghívtál, és örülök, hogy eljöttem. Anyukád nagyon kedves.
       – Tényleg, még valami. A kiállításhoz 18 év alatt kell szülői engedély is.
       – Hát… akkor… mindegy…
       – Figyelj ide! Megkérdezed, egy próbát megér. Egy kiállítást azért csak megenged anyukád.
       – Nem fogok emiatt is veszekedni.
       – Nem is kell. Csak megkérdezed, és ha nem, hát nem.
       – Nem érted meg, hogy ha csak előhozom a témát, anyám máris kiabál?! – mondta ingerülten Tamara.
       – Jól van. De az előbb azt láttam rajtad, hogy örülsz, és részt szeretnél venni benne.
       – Igen, de ha nem lehet!
       – Miért adod fel ilyen könnyen?
       – Nem adom fel! Miért nem fogod már fel, hogy beleuntam a vitába?! Már csak azt akarom, hogy normálisan tudjak beszélni anyuval.
       – Ezt értem, és igazat is adok, de nem kellene emiatt lemondanod az álmodról. És egyébként is, ha egy kicsit változnál, talán megengedné. Legalábbis könnyebben beleegyezne. A kiállításba, de talán még a tanárba is.
       Péter nem sejtette, hogy ezzel kihozza a sodrából a lányt. Tamara idegesen felpattant a helyéről, és már szinte kiabált:
       – Miért mindenki engem akar megváltoztatni? Azt miért nem mondja senki sem, hogy anyám is idiótán viselkedik? Utálom, hogy mindenki engem akar befolyásolni! Senkinek nem vagyok jó. Utálom, érted?!
       Tamara kiviharzott a szobából, és nem törődve azzal, hogy vendégségben van, ki a házból, ki az utcára.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.