"Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog.
Semmi mást nem kell tenned, mint
leírnod egyetlenegy igaz mondatot.
A legigazabb mondatot, amit tudsz."
Ernest Hemingway

6. rész

       Ekkor már teljesen sötét volt, és az ősz ezen szakában már szinte fagyosra hűltek az éjszakák. Tamara elindult a járdán, felismerve a pár utcányira lévő templom tornyát, ami a folyó mellett állt.
       Péter magára kapta a kabátját, beszólt a konyhába, hogy elment, és a lány után eredt. Megszaporázta lépteit, így hamar utol is érte.
       Tamara remegve állt a híd mellett és próbált rálépni. Tudta, csak az első lépés kíván roppant erőfeszítést, a többi már menni fog. Rettegett, de megvetést érzett mindenki iránt, beleértve önmagát is. Utálta, hogy nem tud fordítani helyzetén, és hogy mindenki csak őt akarja megváltoztatni. De azzal is tisztában volt, hogy nem csak megfutamodás, amit tenni készül, hanem dac, önzés is. Azt akarta, hogy mindenki rájöjjön, nem csak benne volt a hiba, nem csak neki kell megváltoznia. Pár – perceknek tetsző – pillanat után rávette magát az első lépésre. De közben nem vette észre, hogy Péter ott áll mögötte. A fiú összébb húzta magán a kabátot a csípős hidegtől, majd mikor Tamara előrelépett, megragadta a karját. Maga felé fordította a lányt, és az ijedtségtől hatalmas szembogarába bámult.
       – Mit csinálslz? – Sziszegte féltő-dühösen a fogai között.
       Tamara nem gondolt arra, hogy a fiú valamitől óvni akarja, egy pillanatig csak az akadályt látta benne, aki közte és „célja” között áll. Kezét vad mozdulattal próbálta kiszakítani a fiú markából, de ő nem engedett. Félig tehetetlenül nézte, hogy vergődik a lány, mint egy fogságtól megbolondult kis madár. Nem tudta, mit tehetne, hogy megnyugtassa, és hogy egyáltalán érdemes-e próbálkoznia.
       – Eressz el! – kiabálta elfúló hangon, zokogva Tamara.
       Péter ekkor már mind a két csuklóját szorította, nehogy esélye legyen kiszabadulni. Fájdalmas volt a szorítása, így a lány csakhamar belátta, nem tud mit tenni a kemény markok ellen. Lábai összecsuklottak, ott térdelt Péter előtt, kezei még mindig a fiú tenyerében, aki aztán leguggolt hozzá. A lány lassan lecsendesült, könnyei már nem hullottak úgy. Péter engedett szorításából, de még mindig ügyelt rá, nehogy elszaladhasson. Peregtek a könnyei, de nem nézett fel. Péter Tamara álla alá tette egyik ujját, és felemelte a fejét. Kényszerítette, hogy ránézzen.
       – Olyan buta vagy. Látod, most is mit tettél. Csak mindenkit megijesztesz. Mit csináltál volna, ha nem jövök utánad?
       Ahogy szorította a lány kezét, ujja pedig az állához ért, érezte, hogy remeg. Néhány könnycsepp Péter kezére is lefolyt, de nem törődött vele. Érezte Tamara karján, hogy a lány már nem olyan merev, sőt, mintha kiszállt volna belőle minden erő.
       A lány csak most gondolta végig, valóban mi lenne, ha Péter nem jön utána. Most is szinte félholtnak érezte magát. Csak ürességet érzett. „Legjobb lenne mégis meghalni” – gondolta. Hagyta, hogy a fiú felállásra kényszerítse, és a házuk felé vonja. Útközben, ahogy egyre inkább kezdett eszmélkedni, figyelni környezetére, rájött, hogy vacog a hidegtől. Ezt Péter is észrevette és érezte Tamara halott-hideg kezét. Ezért a lány vállára tette kabátját és így mentek tovább.
       Mialatt ők a hídnál voltak, Péterék házához megérkezett Tamara anyukája. Jópár utcával odébb szállt le a helyijáratról, és alaposan átfagyott, amíg a házhoz ért.
       Odabent megszólalt a csengő. Mari néni kiment, hogy beengedje a látogatót. Látta, hogy fia távozóban nem zárta kulcsra a kaput, így most ő tette meg, míg behívta Erzsit.
       – Jöjjön be, nagyon hideg van itt. Adok egy csésze forró teát, egyből melegebb lesz.
       – Nem, köszönöm. Csak Tamaráért jöttem.
       – Tudom. De ő most nincs itt. Elment valahová Péterrel. Nemsokára jönnek. Ugye nem akarja itt a kapuban bevárni őket?
       – Nem – egyezett bele Erzsi, és követte a másik nőt a házba.
       Odabent köszönt Gézának, bemutatkozott, majd elfogadta a teát. Hideg kezét a bögrén melengette. Egy darabig maga elé nézett, majd megszólalt.
       – Remélem, Tamara nem okozott nagy gondot, hogy így estefelé beállított. Elnézést kérek érte.
       – Nem, dehogy. Emiatt ne aggódjon. Mi hívtuk meg Péterrel. Nem is sejtettem, hogy nem szólt otthon.
       – Hát nem. És a húgának sem mondta, hová indul.
       – Nekem azt mondta – kezdett hozzá óvatosan Mária –, hogy próbált szólni.
       – Tudom. De meglehetősen szemtelenül kezdett hozzá.
       – Lehet. De bocsásson meg, hogy ezt mondom, nekem a lány azt mondta, ön volt ideges a húgára, ezért veszekedett vele is.
       – Talán. Lehet. De… ha nem volna mindig olyan szemtelen…
       Erzsi még folytatta volna, de Mária félbeszakította, leülve vele szemben saját csészéjével.
       – Nem hiszem, hogy mindig szemtelen lenne. Vagy legalábbis nem ok nélkül. Azon még sohasem gondolkozott, hogy Tamara miért nem segít, miért jár el otthonról?
       Mária igyekezett a lehető legközömbösebben beszélni, nehogy a másik asszony vádlónak érezze szavait.
       – Nem tudom. Hol vannak ennyi ideig? – Pillantott türelmetlenül karórájára.
       – Nemsokára biztosan megjönnek. Bocsásson meg, hogy így rákérdezek, de arról sem tudott, hogy Péter és Tamara együtt rajzolnak délutánonként?
       – Nem, egyáltalán nem tudtam, hova jár.
       – Értem. Péter szerint nagyon ügyesen rajzol.
       – Igen, de hogy jön ez most ide? – kérdezte Erzsi egy csepp ingerültséggel a hangjában, hogy már megint a rajzról kell hallania.
        – Tudja, hogy a lány nagyon szeretne ezzel foglalkozni? Egyik vágya, hogy szakképzett tanárhoz járhasson.
       – Tudom – sóhajtott az asszony. – Már az agyamra megy vele.
       – Miért? Mi rosszat tett, hogy nem akarja megengedni neki a tanárt?
       – Szemtelen, hanyag, nem tanul…
       – Nem lehet, hogy azért nem tanul, nem csinál otthon semmit, mert nem látja értelmét? Ha rendesebb lenne, elengedné?
       – Nem – jött a határozott, ellenvetést nem tűrő válasz.
       – Miért? – tette fel a provokatív kérdést Mária. csak így, egyszerűen: miért?
       – A művészek nem élnek meg. Tamarának legyen normális foglalkozása.
       – Értem. De azt tudja, hogy Tamara mit meg nem tesz a célért?
       A lány anyukája erre érdeklődve emelte fel tekintetét teájából. Mária ezt kihasználva folytatta:
       – Látta a napokban a karját?
       – Nem.
       – Betűket vésett a kezére. Én ugyan nem láttam, de Péter elmondta. Néhány napja lopott is. Csak mert tudja, hogy ön dühös lenne, ha megtudná. Nem érte el a célját kéréssel, hát máshogy próbálkozik.
       Mária, miközben beszélt, figyelte, hogy nő Erzsébet szemében a döbbenet: minderről semmit sem tudott.
       – Arról is tudok, ami tegnap történt: Tamara próbált elkéretőzni, összevesztek és pofon lett a vége.
       – Azt gondolja, nekem jó, hogy ez így van? – kérdezte összeszűkülő szemmel Erzsi.
       – Nem. De Tamara sem akarja ezt folytatni. A tegnapi talán az utolsó csepp volt a pohárban. Menekülve a vitáktól az öngyilkosságon gondolkozott.
       – Ön ezt honnan veszi?
       – Pétertől. De ne értsen félre, nem azt akarom mondani, hogy helyes, amit Tamara csinál, vagy hogy az ön érvei alaptalanok. De mindkettejüknek alakulnia kell egy kicsit egymáshoz. Ha nem venné Tamara minden kérését vagy rossz napját puszta szemtelenségnek, talán ő sem lenne olyan ellenséges. Ha elengedné arra a képzésre, ahová járni szeretne, az még nem jelentené, hogy nem tanulna, nem szerezne rendes állást.
       – Talán igaza van – mondta elgondolkozva Erzsébet.
       Szinte néma csend lett a kis konyhában. Az ablakok rezgését is lehetett hallani, ahogy süvített a szél. A két asszony ijedten rándult össze, mikor a hallgatásba élesen beleberregett a csengő.
       – Kizártam a gyerekeket – kapott észbe Mária, és már sietett is ki a kulccsal.
       Péter és Tamara állt a kapuban. A lány lehajtott fejjel. Haja előre lógott, így Mária nem láthatta kisírt szemét. Erőtlenül állt, ezért még furcsább volt a mellette mereven álló fiú, aki – mióta elindultak – szorosan tartotta a kezét. Mária tekintete odasiklott, és elértve a dolgot, cinkos kis mosoly szökött a szája sarkába – Nem tudta, Tamara miiért ment el, Péter miért ment utána.
       – A hídnál értem utol – mondta magyarázva a fiú.
       Nem eresztette el a lány kezét, hanem bevonta maga után a kapun. Máriát megijesztette Péter hangsúlya, és gyanakodva kérdezte:
       – Mi történt?
       – Tamara elrohant, és akkor szóltam be a konyhába, hogy elmentem. A hídnál állt, mikor odaértem, és próbálta rávenni magát az első lépésre.
       A lány szótlanul hallgatta. Mit is mondhatott volna? Egyszer csak azt vette észre, hogy Mária meleg tenyere arcára simul, felemeli a fejét, másik kezével meg kisimítja szeméből a haját. Az asszony látta Tamara vörös szemét, üres tekintetét, a hidegtől vagy a hangulattól remegő ajkát.
       – Jaj, drágám! Olyan kis buta vagy! Gyere, hisz’ már teljesen átfagytatok. Anyukád már vár.
        Bementek a konyhába, bár Tamara inkább kényszerből és a meleg miatt, mint önként. Nem akart anyukájával találkozni, a szemébe nézni. Nem akarta, hogy leszidja, vagy akár sajnálkozzon rajta. Nincs szüksége a szánalomra. Nem ült le, a radiátor mellett ácsorogva hallgatta, hogy Péter újra elmeséli, immár anyukájának is, hogy mi történt. Látta, amint az asszony elhűl, hallva a történteket.
       – Kislányom! – nem mondott mást, csak ennyit lányára nézve.
       Tamara is anyukája szemébe nézett, de nem tudta eldönteni, mit lát benne. Egyszerre volt az öröm, hogy lánya jól van, és harag, amiért ilyen esztelenséget csinált. Látszott, hogy egyszerre ölelné meg, és pofozná fel lányát. De aztán csak ennyit mondott közömbös hangon, Máriához fordulva:
       – Köszönök mindent. Elnézést a zavarásért. Mi most mennénk is.
       Mária nem akarta marasztalni a vendégeket, tudta, így is elég kellemetlen nekik a helyzet. A kapuban még mondott pár szót Erzsébetnek, aztán elengedte őket.
       – Vigyázzon nagyon erre a lányra!
       Egyetlen szó nélkül mentek hazáig, a buszon sem mondtak egymásnak semmit. Tamara majd megfagyott, amíg a házukig értek. Kabátján keresztül is érezte a jeges szelet. A lépcsőházban sem fűtöttek, a fém korlát is fagyos volt.
       Tamara érezte, hogy ég a szeme. A sírástól-e, vagy a hidegtől, nem tudta. Másra sem vágyott, csak egy jó forró zuhanyra, és az ágyára. Kabátját levetve birtokba vette a fürdőszobát, aztán sietve, nehogy beszélnie kelljen édesanyjával, a szobájába menekült. Ágya már megvetve várta. Hálás volt érte, de azért mégsem ment ki, hogy megköszönje. Csak fáradtan belebukott, és néhány üres, gondolatnélküli perc után már aludt is.
       Édesanyja is letusolt, megnézte, alszanak-e a gyerekek, majd kiült a konyhába. Érezte, hogy álmos, de tudta, hogy most nem bírna elaludni. Szétnézett a szekrényben, hogy mi van otthon, és talált egy üveg édes bort. Úgy döntött, megiszik egy vagy két pohárral, attól majd elálmosodik. Töltött magának, majd újra leült.
       Fogalma sem volt róla, hogyan tovább? Féltette Tamarát, és haragudott is rá, de egyik érzéssel sem tudott mit kezdeni. Dühös volt, de tudta, hogy ezt is inkább csak a féltés szülte. Viszont aggódott, nehogy a lány ismét valami butasággal próbálkozzon. Talán meg kellene beszélniük a történteket: elmondani Tamarának, miért nem akarja elengedni a rajzoktatásra, megkérdezni, hol szakadt el nála a cérna, hogy eddig eljutott. És ha úgy adódik, akár megkövetni. Az asszony kezdte belátni, hogy nem feltétlenül csak neki van igaza ebben a dologban – mert azért a saját érveit nem adta fel egészen –, és ezért kész lett volna bocsánatot is kérni lányától.
       De nem tudta, hogyan fogjon hozzá a dologhoz. Poharából már jócskán fogyott az italból. Lehet-e a történtek után csak egyszerűen őszintén beszélgetni? Lehet-e ennyi év után beszélgetni? Már nem is tudja, hány éve volt, mikor még mindent meg tudott beszélni lányával. A pohár tartalma ismét megfogyatkozott, majd kiitta az egészet. És Tamara hogy fogadná, ha beszélni akarna vele? Ráállna-e egyáltalán?
       Azt már eldöntötte, hogy az oktatásra elengedi a lányt, de tudta, a történteket akkor sem szabad annyiban hagyni. Változtatni kell ezen a rideg kapcsolaton, ami köztük van. Töltött még fél pohárral, majd eltette az üveget. Szidta magát, amiért ennek kellett történnie, hogy rájöjjön, nem jó ez így. Eddig csak Tamarát tartotta engedetlen, szemtelen kamasznak, de ma Mária szavai rávilágítottak, hogy nem helyesen gondolkozik. De miért kellett ehhez egyáltalán valaki, hogy rájöjjön? Mennyivel tudhat többet az a másik asszony, mint ő? Mindenesetre csak hálával tartozik neki. És a fiúnak is, hogy Tamara most itt van. Már kezdett elkalandozni. Érezte, hogy hat az alkohol: szemhéjai elnehezültek, egyre álmosabb lett. Amikor a mosogatóba tette az üres poharat, vette csak észre, hogy miközben így elgondolkozott, szeméből csorogtak a könnyek. És még most is folytak. Hiába törölte le őket, jöttek azok hívatlanul. Talán azért, hogy könnyítsenek rajta valamit, talán azért, hogy választ adjanak: holnap mindenképp beszélnie kell Tamarával.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.