"Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog.
Semmi mást nem kell tenned, mint
leírnod egyetlenegy igaz mondatot.
A legigazabb mondatot, amit tudsz."
Ernest Hemingway

7. rész

       Másnap reggel nem csörgött Tamara órája. Elfelejtette beállítani. Fél kilenckor ébredt fel, de először eszébe sem jutott, hogy iskolába kellene mennie. Vacogott a takaró alatt, a szeme égett, fájt a feje, köhögött. Mikor kiment keresni egy lázmérőt, anyukáját a konyhában találta.
       – Jó reggelt!
       – Neked is, de hogy-hogy nem vagy dolgozni?
       – Kivettem egy napot. És ma a tiédet is igazolom. Csak nem vagy beteg? – kérdezte egy kis szünet után, vizsgálódva tekintve lánya arcára.
       – De. Nem tudod, hol van a lázmérő?
       – Itt a szekrényben. Menj, feküdj le, majd viszek be egy teát.
       – Kösz.
       Tamara is érezte, hogy bár úgy beszélnek, mintha minden rendben volna, de mindketten tudják, hogy nem így van. Erzsi nemsokára egy csésze jó mézes, forró teával jelent meg az ajtóban. Letette az éjjeliszekrényre, aztán leült az íróasztalnál álló székre.
       – Nos, van lázad?
       – Van, 38, 7.
       – Mindjárt hozok egy lázcsillapítót. Tegnap fáztál meg – mondta akaratlanul.
       – Tudom.
       – Ígérd meg, hogy többé nem teszel ilyet!
       Tamara csak hallgatott.
       – Kérlek! Fontos vagy nekem, és nem akarlak elveszíteni! – Erzsi hangja szinte könyörgő volt.
       – Miért mondasz ilyen nagy szavakat? Ha fontos lennék, néha meghallgatnál. – A lány ezt kimérten, maga elé mondta, de jól hallhatóan. – Miért hiszed azt, hogy mindig csak neked lehet igazad?
       – Igazad van. Eddig valóban azt hittem. De most már tudom, hogy nem így van. – Az asszony úgy érezte, előbb neki kell beszélnie, ha azt akarja, hogy lánya ajaka is megnyíljon. – Szégyellem, de ehhez kellett, hogy tegnap beszéljek Máriával. Kellett hozzá, hogy rájöjjek.
       Tamara észre is vette a változást édesanyjában: az imént nem mondott ellent, belátta, hogy neki van igaza.
       – Péter anyukája engem is megtanított valamire: azt mondta, ha nem akarok több veszekedést, tegyek is érte. De ne olyan butaságokat, amiket eddig csináltam. Kezdjek el tanulni, segíteni. Ha komolyan célt akarok elérni, ezeket is meg kell próbálnom, nem szabad csak a sértődöttet játszanom. Szóval… kérlek, ne haragudj rám azért, ahogy eddig viselkedtem. Igyekszem majd változni.
       – Komolyan mondod? Ennek örülök. Tudod, azt hiszem, igazságtalan voltam, hogy nem engedtelek el rajzra. Ha lehet még jelentkezni, aláírom azt a papírt.
       – Köszönöm! – Mondta most már fölnézve, hálásan a lány. Aztán ismét köhögés rázta meg.
       – Na, feküdj vissza, és pihenj!
       Tamara elég beteg lett. Néhány napig szinte egyfolytában csak aludt. A láza is gyakran felment, de egy hét múlva már újra mehetett iskolába.
       Délután elment a tóhoz, jó sokáig várakozott, de Péter nem jött. Kellett egy kis idő, míg rájött, hogy már egy hét is eltelt, mióta utoljára találkoztak. Ha néhány napig még ki is járt ide a fiú, mivel ő beteg volt és nem jött, mostanra már biztosan elunta a várakozást. Meg kell keresnie. El kell mesélnie neki, hogy mit beszélt édesanyjával. És tudta, hogy Péter anyukájának is köszönettel tartozik, ezért elment a házukhoz. A fiú apukája nyitott ajtót, és anélkül, hogy engedte volna szóhoz jutni, egyből betessékelte.
       – Pétert keresed, igaz?
       – Igen. És Mari nénit is.
       – Péter még iskolában van, de Marit a konyhában találod. Eriggy!
       – Köszönöm!
       Az asszony épp mosogatott. A rádióból kabaré szólt.
       – Csókolom!
       – Ó, hát te? Mi szél hozott?
       – Hát… Én… Meg szeretném köszönni. Végre beszélek anyuval.
       – Ezt örömmel hallom. Hová tűntél egy teljes hétre? Péter napokig kijárt a tóhoz, de egyszer sem voltál ott. – Mária hangja nem volt számonkérő, csupán érdeklődő.
       – Megfáztam. Ezért is nem tudtam menni. És ezért is vagyok most itt. Péterhez is jöttem. Megköszönni mindent.
       Tamara beállt Mária mellé elöblíteni az edényeket. A nő egy kedves mosollyal jutalmazta a gesztust, majd tovább hallgatta a lány akadozó beszédét.
       – Szóval… tényleg rám fért, hogy beszéljen valaki a fejemmel… És anyának is megígértem, hogy igyekezni fogok megváltozni. Még egyszer mindent köszönök.
       Mária megint mosolygott. Azon, hogy a lány már harmadszor mond köszönetet, és úgy fest, neki ez fel sem tűnt.
       Ekkor zörgés hallatszott a bejárat felől. Kulcscsomó hangja, majd egy tompa puffanás.
       – Mondtam már, hogy ne a sarokba vágd le a táskád, mikor hazaérsz, hanem vidd a szobádba! – Kiabálta ki Mária az előszobába, de közben Tamarára kacsintott.
       – Gyere be a konyhába, van itt neked egy meglepetés!
       Péter gyorsan levette a cipőjét, és betrappolt a konyhába. Nagyot nézett, mikor megpillantotta Tamarát.
       – Szia!
       – Hol jártál ennyi ideig? – A fiú hangja már egy kis számonkérésről is árulkodott, de azért érződött, örül a lánynak.
       – Beteg voltam. Ma mentem először iskolába.
       – Menjetek innét! – szakította félbe Tamarát Mária. – Menjetek be a szobába beszélgetni!
       – Gyere! – hívta Péter a lányt. – Mondd el, mi van most veled, anyukáddal?
       A beszélgetést a fiú szobájában, az ágyon ülve folytatták.
       – Na, mesélj! Egy hete erre várok, hogy valamit halljak felőled!
       – Komolyan? – mosolyodott el Tamara.
       Örült, mert úgy látta, Pétert tényleg érdekli, mi van vele.
       – Amikor másnap fölkeltem, anyám azt mondta… – kezdte a lány, de Péter egy szemöldökráncolására egyből kijavította magát. – … anya azt mondta, igazolja a napomat, nem kell iskolába mennem. Úgyis megfáztam. Ő sem ment dolgozni. És mikor hozott be nekem teát, elkezdtünk beszélgetni. Arról, hogy egyikünk sem viselkedett eddig a leghelyesebben. És erre anyukád ébresztett rá minket. – Tamara egyre jókedvűbb lett, ahogy mesélt. – És képzeld, aláírta a papírom, elengedett az oktatásra!
       – Ez nagyszerű!
       – Ühüm! – Tamara elkomolyodott, lábait felhúzta az ágyra, átfogta a térdeit és maga elé nézve mondta: – Kérlek, ne haragudj rám! Egy hete, akkor este… olyan bután viselkedtem veled… Én… sajnálom. Kiabáltam, meg ilyenek.
       Ahogy kimondta, egyre inkább megkönnyebbült. Úgy érezte, ezzel a bocsánatkéréssel tartozott a fiúnak.
       – Annyi kellemetlenséget okoztam neked. Bocsáss meg! Nem is tudom, mihez kezdenék most, ha nem jöttél volna utánam – a mondat értelme kissé furcsa volt, de így legalább jól tükrözte Tamara zavartságát. – Én… Köszönöm..., hogy nem engedtél olyan esztelenséget csinálni. Annyira buta voltam.
       – Tudom – mosolygott Péter bátorítóan.
       – Sajnálom – mondta még egyszer, utoljára Tamara.
       – Nem haragszom, hallod?
       – Én… azt hiszem, mennem kell.
       – Rendben. Holnap ráérsz? Rajzolni.
       – Igen. Hánykor találkozzunk?
       – Ötre a parkban leszek. Aztán eljöhetnénk megint ide. Tanultam valami érdekeset a suliban rajzórán, azt szeretném megmutatni. Meg kint már úgyis hideg van.
       – Igen. Két hét múlva karácsony. Furcsa, hogy nincs még hó. Hát… szia!
       – Szia!
       Teltek a napok, Tamara szinte minden délutánt Péteréknél töltött. Kivéve, amikor rajzra ment, vagy ha másnap témazárót írtak. Mostanában ugyanis elkezdett tanulni. Lassan, de javultak a jegyei, és a rajzolásban is fejlődött. Karácsony előtt két nappal, délután öt körül csöngettek Péteréknél.
       – Jó estét! – köszönt Erzsi.
       – Á, jó estét, jöjjön be! – hívta azonnal Mária.
       – Nem, nem, csak szeretném megköszönni, amit értünk tett.
       A hölgy megköszönte, hogy Mária beszélt a lányával és vele is. Bevallotta, röstelli bár, de kellett hozzá ez a beszélgetés, hogy rájöjjön, nem gondolkozott eddig valami megfelelően.
       – Örülök, hogy egyetértünk, de jöjjön már be! Szeretnék kérdezni valamit – tette hozzá Mária, hogy becsalja az asszonyt.
       Ismét bent ültek a konyhában, ahogy három hete este is. De ezúttal sokkal barátságosabb volt a légkör.
       – Szóval a kérdésem az lenne, hogy Tamara említette-e otthon a kiállítást?
       – Nem. Miféle kiállításról van szó?
       – Péter iskolája szervezi. Tehetséges fiatalok képeiből. Péter megmutatta a szervező tanárnak Tamara néhány rajzát, aki azt mondta, készíthetne a lány a kiállításra egy munkát. A fiam elmondta, hogy ezen vesztek össze. Tamara váltig állította, hogy ön nem engedné. A részvételhez ugyanis 18 év alatt szülői beleegyezés kell.
       – Meddig lehet rá jelentkezni?
       – Nagyszerű! Ez lett volna a kérdésem. Hogy nem írná-e alá a jelentkezési lapot.
       – Rendben. – Nem úgy tűnt, mintha Tamara anyukájának ellenére lenne a dolog, vagy csak kényszeredetten mondott volna igent. Ezért Mária egyből előhozta a papírt és aláíratta vele.
       – Elárulom, Péter kérte, hogy próbáljam meg én rábeszélni a dologra.
       – Értem. Örülök, hogy segíthettem. De most már tényleg mennem kell.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés