"Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog.
Semmi mást nem kell tenned, mint
leírnod egyetlenegy igaz mondatot.
A legigazabb mondatot, amit tudsz."
Ernest Hemingway

8. rész

       Karácsony másnapja volt. Délután. Még az ünnep előtt Péter és Tamara megállapodtak, ha leesik a hó, elmennek sétálni egy fényképezőgéppel, hogy aztán lerajzolhassák a hólepte utcákat, faágakat, madáretetőket… Mert hát kint nem volt nagy kedvük hozzá. Az éjjel vastag fehér paplan takarta be a tájat, így ma ott álltak a parkban, ahol találkozni szoktak.
       – Nos, merre menjünk? – kérdezte Tamara, Péterre bízva a döntést.
       – Szerintem a kertváros felé. De előtte… Hoztam valamit. Boldog karácsonyt! – Azzal a fiú egy borítékot nyújtott át a lánynak.
       – Köszönöm! – Kezdte feltépni Tamara az ajándékot. – Én meg ezt hoztam neked. Boldog karácsonyt! – A tarisznyából egy kis csoki mikulás került elő.
       – Köszönöm, aranyos vagy. Na, mi lesz? Nézd meg hamar! Kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá?
       Péter számára hosszú perceknek tűnt az a kicsi idő, amíg Tamara a borítékkal bíbelődött. Szépen akarta kibontani, nem szerette, ha valaki szétmarcangolja a csomagolást. A fiú már alig várta, hogy lássa örülni. Tamara kivette a jelentkezési lapot, átfutotta, hogy mi is az, aztán jobbra lent észrevette édesanyja kézjegyét. Már csak egy pontozott vonal maradt, az övé.
       – Csodálatos! – kiáltotta örömmel. – Hogy csináltad? Nem hittem, hogy ebbe is belemenne, ezért nem is mondtam otthon. Nahát, te fantasztikus vagy! – Azzal a fiú nyakába ugrott, és két hatalmas puszit adott neki.
       Széttárt karokkal, egyik kezében a papírral, örömében forogni kezdett a hóban, míg el nem szédült. Aranyos és szép látvány volt, ahogy fekete kabátos, sötét alakja táncolt a hóhullásban.
       „Milyen különös tud lenni ez a lány.” – gondolta Péter, ahogy mosolyogva nézte örvendező barátját. – „Amilyen pukkancs, ha dühös, olyan gyerekesen tud örülni. De jól áll neki. Aranyossá válik tőle. Nekem is jó kedvem lesz.”
       Tamara vidáman, szédülve elnyúlt a hóban, és egy szép kis hóangyalt csinált. Mikor végzett, fekve maradt, és talán eszébe sem jut fölkelni, ha Péter nem nyújtja felé a kezét.
       – Gyere! Még átázik a ruhád.
       A lány belekapaszkodott a fiú kezébe, felkelt, majd elnézték egy kicsit a szép, szabályos hóangyalt, aztán elindultak. Sok gyönyörű kép készült azon a délutánon. A filmtekercs vége felé már nem csak a táj és a házak voltak láthatók, hanem a fiatalok is rákerültek. Vidámak voltak, egymást is fényképezték. Már csak annyi volt hátra, hogy előhívassák a fotókat. Időközben rájuk sötétedett.
       – Ideje mennem – szólt Tamara.
       – Igazad van, már teljesen sötét van. Nem bánod, ha elkísérlek? – Péter, mióta egyszer a lány olyan durván visszautasította, nem is próbálkozott ezzel. De remélte, most nem úgy lesz, mint akkor.
       – Nem, gyere csak! – hangzott a válasz.
       Tamara valójában örült az ajánlkozásnak, és hogy most ő is megmutathatja, hogy hol lakik. De persze ezt a világért sem árulta volna el. Sétáltak, beszélgettek. Nem fogytak ki a témából. Tamara elég messze lakott, volt rá idejük. De aztán csak odaértek.
       – Hát, szia!
       – Szia! Jó éjt!
       A lány vidáman rohant fel a negyedikre, nem bírta megvárni a liftet. A kamrából sikerült előkerítenie édesanyját.
       – Anya, anya, ez… tényleg? Köszönöm! – Hadarta, és lobogtatta a jelentkezési lapot.
       – Szívesen. Péter anyukája mondta, hogy szeretnél részt venni a kiállításon, és a fiú meg akarja szerezni az aláírásom.
       – Igen, igen. Ez a legjobb karácsonyi ajándékom. 
       Tamara, miközben beszélt, ledobta a szélfogóban kabátját, cipőjét, ezért aztán ide-oda mászkált a kamra és az előtér között. Majd, miközben még mindig beszélt, ölébe vette a főtt krumplival teli lábast, és pucolni kezdte őket.
       – Téged teljesen kicseréltek ma. Mi történt? Nem bírsz magaddal? – Kérdezte mosolyogva édesanyja, miközben a lány egyik kezéből a másikba dobálta a forró burgonyát.
       – Már tudom is, mit fogok rajzolni.
       Tamara egész este jókedvű volt, segített, csevegett, játszott a húgával.
       Következő néhány napja – téli szünet lévén –, rajzolással telt. Délelőtt készítette a nagy, A/3-as képet a kiállításra, délután többnyire Péterrel volt, vagy tanult.
       Lassan közeledett a kiállítás napja. Már leadták a munkájukat. Közben az iskola is elkezdődött, jött a félévi hajtás, senkinek sem volt ideje tétlenkedni. Tamara édesanyja viszonylag barátságos volt, és egyre közvetlenebb. Egyre többet beszélgettek. Azt ugyan nem lehet mondani, hogy egyetlen hangos szó, egyetlen vita sem volt köztük, de most már legalább egy idő után képesek voltak egymástól elnézést kérni, aki hibázott, elismerte tévedését.
       Így teltek a napok, egészen a kiállításig. Tamara és Péter nem mutatták meg előtte egymásnak a képeiket, így nem csak mások, de egymás műveire is kíváncsiak voltak.
       Külön mentek a megnyitónak helyet adó kultúrházba. Tamarával édesanyja és a kishúga jött el, Péterrel a szülei és a nővére. Sokan, köztük Péter is, autóval jöttek. Tele volt a parkoló, a kocsikból elegánsan felöltözött, vidám felnőttek és diákok szálltak ki, ünnepélyes kifejezéssel az arcukon. Elég nagy a város, hogy ennyi tehetséges fiatal legyen benne. Ráadásul szinte mindenkit elkísértek az otthoniak.
       Péter és Tamara csak bent találkoztak.
       – Szabad a kabátját? – kérdezte a fiú vicces-komolyan, majd lesegítette Tamara kabátját és a fogasra akasztotta.
       – Köszönöm! – biccentett a lány, felvéve a fiú stílusát, bajsza alatt somolyogva.
       – Milyen csinos ma, kisasszony! – játszott tovább Péter.
       Tamara hallgatott egy darabig. Válaszolni akart, de nem bírt, már a nevetés fojtogatta. Végül kitört belőle, aztán együtt nevettek. De Péter szinte végig a lányt nézte. Valóban elegánsnak találta. Bokáig érő, fekete szoknya volt rajta, és egy halványzöld felső, hosszú ujjakkal, ami szabadon hagyta a vállait. Nyakán vékony, fekete bársonyszalag, haja szépen feltűzve. És még ki is volt sminkelve. Csak finom, szolid színekkel, nem erősen, de nagyon szép volt így.
       – Nem is láttam még rajtad soha színes ruhát. Pedig jól áll. Kár, hogy hétköznap csak feketét viselsz – jegyezte meg  Péter, majd megfogva a lány kezét befelé vonta a kiállítóterembe. – Gyere, mindjárt kezdődik!
       Jókor értek be. A kultúrház igazgatója és Péter rajztanára már kezdték a megnyitóbeszédet. A teremben a falon a bekeretezett rajzok lógtak. Péter és Tamara nem látták se a sajátjukat, se egymásét, de a zsúfoltság miatt nem indulhattak a keresésükre. Nem is illett volna. Lesz még idejük megnézni az összeset.
       Ahogy bejöttek, kézenfogva, egy darabig úgy is maradtak. Szándékosan? Bizonyára.
       „Milyen más így – gondolta Péter –, sokkal élettelibb a keze. Nem olyan halott-merev, mint aznap este. És olyan kicsi, olyan vékonyak az ujjai. A keze épp belefér a tenyerembe.”
       „Most nem olyan durva, mint akkor este. Akkor mennyire szorított, most pedig csak tartja a kezem. Hát ennyire meg akart óvni? Nem engedte, hogy a hídra lépjek.”
       Hamarosan véget ért a megnyitóbeszéd, szerencsére egyik férfi sem vitte túlzásba, nem volt egyikük sem terjengős vagy hivalkodó. Barátságos hangulatban indult meg a mozgás. Senki nem tülekedett, mindenki várt a sorára, amíg a kis menet körbeér a képek előtt, és ő is megnézheti a kívánt képeket. Így tett Péter és Tamara is, – most már eleresztett kézzel – beálltak a körbejáró sorba.
       Az egyik sarokból, ahány ember csak elhaladt ott, mind feléjük nézett. Ahogy haladt a sor, lassan ők is odaértek. Két kép függött ott egymás mellett. Egy színes és egy fekete-fehér. A színes krétarajzon egy lány ült egy fa tövében, a grafitképen pedig egy fiú a pad lábánál. Mindketten jól felismerhetők voltak.
       – Te ezt a rajzot nagyítottad fel? – kérdezte Péter meglepődve. – Hogy-hogy?
       – Most erre mit válaszoljak? – mosolygott Tamara. – Te is ezt tetted. Ez a kép nagyon klassz! Ügyes vagy!
       – De te sem panaszkodhatsz. Nagyon jó ez a rajz. Látszik, hogy rengeteg munkád van benne.
       – Kösz!
       Haladtak tovább, ment a sor. Pompás rajzok voltak kiállítva, bármelyiket órákig el lehetett volna nézni. Akadtak tájképek, csendéletek, portrék, állatfestmények, de még absztrakt képek is. Volt ott grafitrajz, tus, akvarell, olaj- és temperafestmény, pasztell- és olajkréta, sőt, egy tűzzománc és két linómetszet is, még változatosabbá téve a témák miatt amúgy is sokszínű kiállítást.
       – Most pedig, miután mindenki megtekintette a diákok munkáit, szeretnénk megvendégelni önöket iskolánk szülői munkaközössége által összeállított svédasztalnál – hajolt az igazgató a mikrofonhoz. – Fáradjanak át a kisterembe! Természetesen, aki maradni szeretne, megteheti, a kiállítás egész este nyitva lesz.
       Péter és Tamara az este hátralévő részében jókat beszélgettek, nevettek. Eltűnt az a feszült légkör, ami korábbi találkozásaikat jellemezte. Jól érezték magukat. Szüleiket viszont alig látták. Akárhányszor kerültek is a szendvicsekkel, hidegtálakkal és süteményekkel megrakott asztal mellé, nem találták ott őket. Véletlenül? Talán. Mindenesetre a többiek sem unatkoztak nélkülük. Erzsi megismerkedhetett Péter édesapjával is, Noémi pedig valósággal odavolt Tamara kishúgáért.
       Az este lassan véget ért, a vendégek indultak haza. Tíz óra is elmúlt már.
       – Akkor holnap fél ötkor ott leszek érted.
       – Rendben, várlak – azzal Tamara már szaladt is anyukája után, nem akarta lekésni a buszt.
       Másnap, ahogy ígérte, Péter pontban fél ötkor csöngetett Tamaráéknál. A lány már kabátban nyitott ajtót. Csak bekiabált egy „Sziasztok!”-ot, és már indultak is. Egy kis papírbolti kitérő után Péterékhez mentek. Éppen nevettek valamin, aztán Péter komoly hangon megszólalt:
       – Tudod, sokkal jobb kedélyű vagy, mióta beszélgetsz anyukáddal. Bizonyára te is észrevetted, de azért elmondom, hogy sokat változtál. És nagyon jó irányba.
       Tamara válaszolni akart, de közben megérkeztek, bementek. Miután levették kabátjukat, sáljukat, Péter látta, hogy Tamara ma is fekete ruhában van, viszont a nyakában egy világoskék selyemsál lóg, elöl-hátul lelógó végén sötétkék és fehér mintákkal. A fiú így szólt egy mosoly kíséretében:
       – Látom, nem volt hatástalan, amit tegnap mondtam. Csinos vagy.
       Tamara ugyanabban a komoly hangsúlyban válaszolt, ahogy az utcán Péter beszélt.
       – De látod, mégsem tudok teljesen megváltozni, pedig igyekszem. Komolyan! Szerintem épp úgy, ahogy te sem tudnál holnaptól csak fekete ruhát viselni. És ez nem csak az öltözködéssel van így.
       – Egyáltalán nem kell teljesen megváltoznod. Ezt nem várhatja, és szerintem nem is várja el tőled senki. Akkor az már nem te lennél. Az sem helyes, ha állandó lázadozás helyett próbálsz mindenkinek megfelelni. A fejlődésre való törekvés, ami jó és ildomos, és mindenkire nézve kötelező, nem egyenlő a gyökeres megváltozással.
       Péter kereste Tamara kék szemeit, de azok a földre szegeződtek. A lány úgy érezte, sosem sikerül eldöntenie, mit várnak tőle, éppen akkor mi volna a helyes hozzáállás. Megint csak rossznak érezte magát, amiért azt hitte, bárki is azt akarja, hogy teljesen megváltozzon. A fiú látta ezt, és ujját Tamara álla alá téve felemelte a fejét – pont úgy, ahogy néhány hete a folyóparton –, és így elérte, hogy a lány szemébe nézhessen.
       – Én nem akarlak megváltoztatni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés