"Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog.
Semmi mást nem kell tenned, mint
leírnod egyetlenegy igaz mondatot.
A legigazabb mondatot, amit tudsz."
Ernest Hemingway

Tanár úr kérem, én készültem…

…valóban készültem. Szombaton elmentem a könyvtárba, és összeválogattam nyolc könyvet, hogy majd azokat felhasználva készítem el Önnek a dolgozatot társadalomtörténetből. De aztán sajnos máshogy alakult. Mert hát egyrészt hétfőn, 11:40-kor vizsgázok spirituális teológiából, és arra is tanulnom kellett, másrészt meg… szóval…

… szóval az egész majdnem egy hatalmas hibával kezdődött. 1898. április 30-án a francia Lumiére testvérek megbízottja több napon át mozgóképeket vetített az Erzsébet körúti Royal Szálló földszinti kávéházában. Tudom, sajnálom, nagy hibát követtem el, amiért ott ragadtam, de annyira elkápráztatott! Hiszen nekem ez nagy újdonság volt. Annyira lenyűgöztek, hogy majdnem nem vettem észre egy másik jelentős újdonságot – s ez lett volna a második hatalmas mulasztásom amellett, hogy nem készítettem el a dolgozatomat –, a kabarét. A kabaré 1901. november 16-án debütált Pesten. Nem volt valami fényes a fogadtatása. Mi, nézők, alig pár százan voltunk, s nem igazán tudtunk mit kezdeni vele. Bezzeg mennyire szükségünk lesz rá később, ahogy a század egyre viharosabbá válik, s a világot sűrű, fekete felhők borítják be… De erről majd később.

Mi, az átlag nézők, a nép, még javában a német nyelvhez voltunk szokva, mikor is Perczel Dezső belügyminiszter kiadta rendeletét, „amely arra kötelezte a Magyarországon működő varietékat¹ és sántánokat, hogy felerészt magyar nyelvű műsort adjanak. E német és főként zsargon nyelvű vállalatok úgy tettek eleget a rendeletnek, hogy két órával előbbre tolták az előadás kezdetét, a rendes műsor elé külön magyar nyelvű műsort illesztettek rettenetes műnépdalokkal, bokorugrós, vad táncokkal, humorra törekvő, dadogós bárgyúságokkal. […] A kabaré néhány éves működése után ez a helyzet lényegesen megváltozott; a német produkciók kezdtek mint kényelmetlen, csökevényes izzadmányok a első áttolódni, és a magyar nyelvű darabok, dalok foglalták el az este reprezentációs pontjait.”² Ekkor kezdődött
A Kabaré aranykora (1901. – 1913.)

A kabaré valójában a 19. század találmánya. Párizs északi, lankás dombvidékén született, a Montmartre-n, a francia festők és zsiványok kedvelt tartózkodási helyén. Rodolphe Salis festőművész 1881. november 18-án nyitotta meg Chat Noir – Fekete Macska – nevű vendéglőjét a Boulevard Rochechouart 84. szám alatt. Itt párizsi bohémek, írók, festők, költők, szobrászok ugratták egymást. Villámgyorsan terjedt a hír, hogy a Chat Noirban, pompásan lehet szórakozni. A mulatás eme új formáját cabaret-nak nevezték. A francia szó eredetileg csapszéket, kocsmát jelentett. A művelt nemzetek ekkoriban Párizst tartották a világ közepének. Rengetegen zarándokoltak a francia fővárosba, s nem csak a nevezetességek vonzották őket, hanem a kabaré is. „A Berlinbe, Münchenbe vagy Bécsbe hazatérő művészek párizsi mintára kabarékat alapítottak. A siker azonban mindenütt elmaradt. Kiderült, hogy a párizsi találmányt szolgai módon nem lehet másolni. A kabarénak csak akkor van esélye, ha a helyhez, a klímához és az ott élő emberek gondjaihoz és gondolkodásához illeszkedik. Mindenütt újra ki kellett találni.”³ Nem volt ez máshogy itt nálunk, Magyarországon sem. De hiszen már meséltem a magyar kabaré színrelépését a Fővárosi Orfeumban.

Másnap aztán már tényleg nekiálltam a dolgozatomnak. Kiválasztottam, melyik könyvet fogom használni vezérfonalnak, de aztán ebédnél kezembe akadt a Budapesti Napló. Nem tudtam kihagyni a cikket, amit a november 16-ai műsorról írtak. Tessék, olvassa el, Tanár úr:

„Ma este volt a Fővárosi Orfeumban a Tarka Színpad megnyitó előadása. Zsúfolt ház, igényes közönség. Szép volt, ügyes volt, kedves volt minden – punktum. Csakhogy mi másképp nézzük azt a ki művészeti eseményt, amely az Orfeum pódiumán ma este lefolyt. Kulturális és nemzeti szempontból egyaránt jelentős dolognak tartjuk a Tarka Színpad megnyitó előadását, melyben az első lépés történt meg az irodalmi és művészi színvonalú Magyar Varieté Színpad megteremtésére.”⁴

Én, az egyszerű néző akkor még nem értettem, miért tulajdonít több jelentőséget ennek az eseménynek az újság, hiszen a produkció tulajdonképpen megbukott. De ma már tudom: akkor és ott elkezdődött valami!

Ekkor aztán – szégyenszemre ismét elodázva a beadandót – nekiláttam kidolgozni a spirituális tételeket, hiszen a vizsga az mégis csak vizsga. No meg szeretem is azt a tárgyat. Így hát lelkesen láttam neki a dolgomnak. De olyannyira elmerültem benne, hogy már csak azt vettem észre, hogy 1907. március 1-jén Kondor Ernő a Teréz körút 18. szám alatt lévő télikertben kabarét nyitott. Még be akartam fejezni a 3. tételt, így az első előadást sajnos le is késtem, de a másodikra elmentem. Hát, nem igazán nyerte el a tetszésemet. A hely szűk volt, kényelmetlen és drága, sok fehér asztallal, és csinált hangulattal. Ez volt róla az első benyomásom, s ezt nyilatkozta a Budapesti Napló is, március 19-én.

Az első két hét a kudarcok időszaka volt. Aztán Kondor Ernő, aki fiatal költők után kutatott, hallott Nagy Endréről, s mivel tudta, hogy a nemrég nősült fiatalember pénz szűkében áll, megkérte, hogy olvassa fel egyik novelláját húsz koronáért. Ott voltam az első előadásán. Egy monoklis férfi szinte alig figyelt rá, s folyton ásítozott. Ő pedig, e hirtelen ötlettől vezérelve kiszólt a közönségnek, s egy tréfás történettel vágta ki magát. De ennél valamivel többet is tett. „Új alapokra helyezte a színpad és a nézőtér kapcsolatát. Az unalmas felolvasó vagy a jópofa műsorközlő helyébe a rafináltan okos konferanszié lépett.”⁵ De a kabaré nem csak ezt az egy előrelépést köszönhette Nagy Endrének, aki méltán lett a kabaré egyik legnevesebb alakja. Ő volt az első, aki a politikának egy olyan arcát mutatta meg a nyilvánosságnak – ahonnan amúgy minket, hétköznapi embereket kirekesztettek –, ami addig kevéssé ismert, s meglehetősen ellenszenves volt. Mindjárt az első alkalommal kiderült, hogy ezt a különös, titokzatos világot is csak gyarló emberek irányítják. Itt már biztosan tudtam, hogy valami lesz. Hogy a kabarénak jövője lesz. Sőt, nem csak jövője, de feladata is! Hiszen lassan kialakult igaz arca. A legkisebb időegységnek, a pillanatnak a műfaja lett. Minden társadalmi változásra azonnal reagált. Megmutatom a Tanár úrnak egy példán:

1912-ben A Magyar Kabaré egy roppant szellemes versezetet közölt a kabaré és a Parlament viszonyáról. Nagy Endre természetesen Tisza Istvánt sem kímélte.

„A kabaré olyan helyiség,

Hol az emberiség

Nevetni szokott és mulat,

Szóval jó hangulatban

Tölt egy éjet.

Félek,

Hogy Ferenczy és Nagy Endre,

Becsukhatják a boltot rendre,

Mert e napokban bővült a lista,

Kabarét nyitott Tisza Pista,

Hová az emberek rohanva mentek,

Szóval megnyitották a Parlamentet.

Az még a szerencse, kérem,

Hogy a parlamenti kabaréban

A program nem teljes.

És noha

Komikus akad temérdek,

Nem tudom, milyen érdek,

Hogy ki van zárva a fele.

Ezért üres a Parlament,

S ezért van a többi kabaré tele.”⁶

Ady a Nyugat 1912. augusztusi számában így írt Nagy Endréről: „Igazán egy kicsit a lelkiismeretünk e terroros, gyáva időkben ez a szép csúnyaságú, elmés, bátor és küldetéses ember. Súlyos és rizikós napokban ő ott volt, türelmetlen igazságaival, mindig erős kimondásaival, s egészen Nagy Endre-i, sajátos és mégis egészen magyar kabaréstílusával. Szóval: mindennel, ami egy becses írónak, kegyetlen szemű gúnyolónak, kedves embernek s kellemetlen agitátornak Magyarországon adódik és adódhatik. Szinte jóleső, hogy van egy hely még, ahol a komiszságokat valóban komiszságoknak merik látni és bélyegezni, egy kis színpadi fórum, mely fölér egy ál-parlamenttel.”⁷

S valóban, a kabaré nézőterén a történelmi változások valahogy nem látszottak olyan rémisztőnek, mint amilyenek a valóságban voltak.

Nagy Endrével kapcsolatban még szeretném elmondani, hogy az ő felfedezettje volt 1912-ben Karinthy Frigyes, s neki köszönheti pályája kezdetét Medgyaszay Vilma is. Ő vette át – Pest felháborodására – 1912 novemberében a kabarét Nagy Endrétől, annak más tanítványaival együtt. Nagy Endre távozásával lezárult a Pesti kabaré aranykora.

Ekkor úgy döntöttem, hogy no jól van, most már ideje komolyan munkához látnom. Egy jó darabig forgattam a kölcsönzött könyveket, s halványan, ceruzával megjelöltem bennük a fontosnak vagy érdekesnek tartott részeket. Aztán rápillantottam az órámra: 04:30. Te jó ég! És nekem holnap, vagyis ma, le kell(ene) adnom a dolgozatomat, és még jól is kellene vizsgáznom. Na jó, nem csak jól, hanem konkrétan ötösre. Szóval úgy döntöttem, muszáj lefeküdnöm, különben semmi nem fog eszembe jutni. S közben azon okoskodtam magamban, ha a határidő hétfő délután tanszékzárás, akkor a Tanár úr leghamarabb kedden jön a dolgozatokért. Mert hát mit keresne itt délután? Bíztam benne, hogy semmit. Tehát ha kedd reggel nyitásra leviszem, akkor még megkapja. Remélem. Hiszen én készültem!

Eltelt a hétfő, s közben levizsgáztam, nagy örömömre ötösre. Hát akkor most, hogy egy teher lement a vállamról, gondoltam, végre komolyan nekilátok a dolgozatnak. Igen, csak közben azt felejtettem el, hogy az idő csak múlt és múlt…

… és történt egy szörnyű merénylet: „1914. június 18-án Gavrilo Princip boszniai szerb diák Szarajevóban meggyilkolta Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét. A merénylet, amelynek az Osztrák-Magyar Monarchia volt a célpontja, egész Európát lángba borította. Négy héttel később kitört az első világháború.”⁸ A Tanár úr minden bizonnyal megérti, hogy ilyen szörnyűségek közepette sok mindennel foglalkoztam, de nem a dolgozatírással, amihez a legjobb a csend és a nyugalom. Mi, emberek, akkoriban reszkettünk a félelemtől, azt hittük, itt a világvége. De nem fogja elhinni, mi történt! Váratlanul minden harcban álló országban fellendült a szórakozás. Azok a színházak, amelyekben a szezon eleje meglehetősen döcögősre sikerült, hirtelen megteltek. Sőt, volt olyan este, hogy be sem fértünk mind a nézőtérre. Az Andrássy úti kabaré új előadásokkal kecsegtetett. Hatalmas kincs volt akkoriban a humor. Felejteni akartunk, s ebben a kabaré nagy szolgálatot tett.

Több jelentős figura is született ezidőtájt, köztük Pufi, egy csetlő-botló, pesti karakter, aki 1912 őszén Molnár Ferenc agyából pattant ki. Az első világháborús történet 1915 októberéből a „Pufi és a zsír” címet viselte. Bemutatta a két állandó szereplő – a feleséget Kökény Ilona, a férjet Huszár Pufi alakította – viszonyát, s körülöttük a tébolyult világot. Magam is elmentem, s megnéztem a végigveszekedett darabot, mely jól tükrözte a megváltozott szokásokat, s az emberek egymás közötti kapcsolatát. A kabaré és a mozi volt csupán a két menekülési lehetőség, mivel a háború kifordította sarkaiból a világot. Pesten sírva vigadtak az emberek. Aztán az idő múlásával nagyon megváltozott a helyzet:

„A pesti kabaré azonban, amely legjobb pillanataiban a hétköznapok görbe tükrében kicsinyítette vagy nagyította föl, vagyis a maga sajátos eszközeivel tette nevetségessé az emberi helyzeteket és jellemeket, a háború utolsó perceiben megtorpant, és addig példásan betöltött szerepét föladta. Ami tegnap még tökéletes volt, most megzápult. Az édesből keserű lett, s ez a pesti embereket, akik a közönséget és a tárgyat is adták, csalódással töltötte el. Mi történt? Nem tudnak már úgy érezni, mint tegnap? Hová tűnt a gúny, a nyelvöltögető ízes humor?

Nem az alkotók, az írók, a muzsikusok, a színészek akaratán múlott ez, hiszen a tehetség nem fogyóeszköz. A kabarét az egyre nagyobb sebességre kapcsolt történelem sodorta el. Az egyre gyorsuló drámai események 1918 nyarától 1920 elejéig ( a Monarchia szétesése, az őszirózsás forradalom, majd a Tanácsköztársaság, azután Horthy hatalomátvétele) nem csak nehezítették, de lehetetlenné is tették, hogy a pesti kabaré a régi bátor szókimondással szórakoztasson. A műfajnak Pesten egy időre, s elég hosszú időre – befellegzett.

A békebeli jó kedélynek nyomai sem voltak már.”⁹

Néhányan, joggal, úgy fogalmaztak, hogy „a magyar kabaré bizony-bizony haldoklik”. Én, bár láttam a letagadhatatlan jeleket, csaknem ugyanolyan feszült figyelemmel vártam, mi lesz a kabaré sorsa, mint a világháború végét.

Miután 1923. január 1-jén Nagy Endre elbúcsúzott a Pódium közönségétől, s egy kicsit a saját múltjától, s annak fontos részétől, a kabarétól is, hosszú csend következett.

De a kabaré – mint később oly sok mást – ez is túlélte!

Rengeteg minden történt még, amit mentségemül felhozva, szeretnék elmesélni a Tanár úrnak, de mivel már biztosan szörnyen unja magyarázkodásomat, s lassan már az okleveleken edződött szemei is belefáradnak a sokak által szidott apró betűimbe, így inkább csak megemlítek néhány fontos mérföldkövet. De legfőként azért, mert szeretném, ha jutna időm elmondani azt is, hogy az egészen közeli múltban mik akadályoztak beadandóm megírásában.

Ki ne hallott volna már a híres Hacsek és Sajó párosról? Hát most elmondom, hogy Hacsek az „Éljen a Hacsek!” című bohózatban jelent meg először előttünk, nézők előtt, 1928. szeptember 1-jén az Andrássy úti színházban. A nagysikerű jelenet után kitalálója, Varnai László annyira megszerette ezt a figurát, hogy következő darabjában is főszerepet adott neki. Így lett ő az erőszakos, mindig mindent jobban tudó kávéházi törzsvendég. S Varnai csakhamar leültette mellé méltó társát is, egy másik típust, a nehézkesen tájékozódó, ostobácska Sajót. Ők ketten tűz és víz voltak, én mondom! Nagy Endre pedig ezt mondta rá: „Nagyon mulatságos és tipikusan pesti, mindenesetre eljátsszuk.” Így találkozott először egymással 1929 őszén a Terézkörúti Színpadon a két pesti kispolgár, Hacsek és Sajó.

Négy év múlva, ugyanitt ismét egy jelentős előadásra ültem be, mely a „Hurrá, technokrácia!” címet viselte, s a küszöbön álló gépkorszak lehetőségeit kívánta számba venni. Volt egy jelenet, a „Berlin, 1930.” című, aminek igazán csak ma érzem a súlyát. Ebben Adolf Hitler is színre lépett. Egy dzsessz-szám ellen tiltakozott, de Kellér leintette „Kancikám, ne szóljon mindenbe bele, ehhez maga nem ért.” Később így beszélt a szituációról: „Hitlerről akkor még jókedvűen viccelődtünk. Ostoba rövidlátással Németországot olyan távolinak éreztük magunktól, mint a Déli-sarkot. A nácik vezére rövidre nyírott, jellegzetes bajuszával veszélytelen, mulatságos figura volt a szemünkben, és magyarországi híveiben is csak ártalmatlan bohócokat láttunk. Ezért a tévedésért később nagy árat kellett fizetni!"¹⁰

Békeffi, a Pódium vezetője, félelmet nem ismerő bátorsággal tette tovább a dolgát, fittyet hányt még a diplomáciai szokásokra is, olyannyira, hogy már legfelsőbb támogatói számára is kezdett kényelmetlenné válni. Mennie kellett a posztról. 1942. március 16-án meg is fizette bohémsága árát. Felfegyverzett, katonaruhás férfiak jöttek érte, s a Margit körúti katonai fogházba szállították és megkezdték kihallgatását. De „humorát vagy annak reflexeit még ebben a reménytelen helyzetben sem veszítette el. Amikor azt kérdezték tőle, milyen büntetést kapott, azt válaszolta: „Rendszerfogytiglant!”” ¹¹Bizony, abban az időben nem volt épp veszélytelen kabarésnak lenni.

Szájkosár nélkül?

Budapest ostroma 1945. január 13-án ért véget. Csaknem teljesen elpusztult a főváros. S mondhatni a füstölgő hamu alól csakhamar előbújt az élet első apró jele, a humor. „Ez az a tipikus pesti gúny, mely mindig mindennek a fonákját keresi, s addig nem nyugszik, amíg legalább egy alliteráló szót nem talál, amivel a szóban forgó hibát nevetség tárgyává teheti.”¹² Így hát egyáltalán nem lepődtem meg, hogy az ajtajait ismét kitáró színházak között a kabaré volt a legfürgébb. Hiszen óriási szükség volt nevetésre. A Pódium Kabaré 1945. március 27-én a Nagymező utca 11. számú házban kezdte meg működését.

Aztán a történelem ismét fordított egyet a kabaré kerekén. 1949 tavaszán, amit a fordulat éveként is emlegettek, a változások fölborították az emberek hétköznapi életét is. A szavak kezdték jelentőségüket veszíteni. Ekkorra már eltűnt a Ludas Matyi című élclap is, amiben addig figyelemreméltó humoreszkek jelentek meg. A humor, mely addig virágzott, mintha megbénult volna. Az emberek egyszerűen elfelejtettek nevetni. A Nagymező utcai Pódiumot bezárták.

Ismét sok minden történt, de most már nagyon sürget az idő, így inkább azokról a dolgokról mesélek, melyeket, vagy melyeknek az utószelét ma is érezzük:

Az 1967. október 13-án született Mikroszkóp Színpad volt az első és egyetlen új kabaré Pesten évtizedek óta.

1969. január 17-én harmadik műsoruk a „Tessék továbbmenni” címet viselte. Hofi Géza adta elő a „Kis lokál a ngy Duna mentében” c. magánszámot. Ez volt a bemutatkozása. 1973. után aztán Sas József és Hofi Géza lettek a Mikroszkóp sikercsinálói. Mindkettejüket Marton Frigyes fedezte fel, aki próbálgatta a politikai kabaré lehetőségeit a Rádióban és a Mikroszkóp Színpadon egyaránt. A Mikroszkóp ízig-vérig politikai kabaré volt, s maradt máig is. Ennek okáról később hallhatjuk beszélni Sas Józsefet beszélni 2003.-ban. A rádióriport Pécsett készült A Mikroszkóp Fantomja című előadás POSZT (Pécsi Országos Színházi Találkozó)-on történő bemutatkozása alkalmából:

„– Merész műfajt művelnek önök a Mikroszkóp Színpad társulatával, családjával. Mennyire nyomja rá a bélyegét a politika a működésükre?

 – Teljes mértékben. Arról szól minden. Nem akarnám, hogy így legyen. Jobb lenne mással is foglalkozni, de mindannyiunk, az ön életében is. Az a szörnyű, hogy bebújt a családi ágyba a politika. Ez mind abból a szörnyűséges, kettéosztott országból adódik, ahol családok mentek szét, baráti társaságok, szörnyű felelőtlenség erre építeni politikai karriereket és hatalomvágyat. Szörnyű, és most nem nevezek meg senkit, összességében az, mert olyan mély lövészárkot ástak ki, amit az unokáink piszok nehezen fognak betemetni, ha be tudnak temetni, muszáj betemetni; Európában nem lehet ugrálni, hogy lelövöm, meg utálom, meg gyűlöllek, és erre építek. Ennek előbb-utóbb vége kell, hogy legyen, csak ezt még megsínyli a következő generáció, meg még félek, hogy az utána lévő.”¹³

S hogy ez hogy volt lehetséges akkoriban? Egyszerűen nem lehetett hozzájuk nyúlni. A Mikroszkóp Színpad „védett vadnak” számított. Sokan hangoztatták, hogy „ellenzéki kabaré”, pedig a legmagasabb fórumok támogatásával hozták létre a politikai feszültségek levezetésére. „A két legfőbb védnök Kádár János és Aczél György volt, akik többször szilvesztereztek a Nagymező utcai kabaréban. Ki mert volna bármit megkérdőjelezni?”¹⁴

Egyik nap, mikor a könyvtárban jártam, hogy meghosszabbítsam a kölcsönzéseimet – mert hát a társtöri dolgozatomba épp, hogy belekezdtem –, a mögöttem haladó baráti társaság beszélgetésére lettem figyelmes. Hofi volt a téma és persze az előadásai. Azt fejtegették, vajon minek köszönhető, hogy olyan bátran szidja a vezetőket, a rendszert? Talán épp az ő kéréseiknek tesz eleget? Vagy csak túl nagy port kavarna, és túl átlátszó lenne, ha befognák a száját? Esetleg mégis lepaktált velük, bizalmukat és támogatásukat élvezi? A válaszokat, s hogy végül mire jutottak összességében, sajnos nem hallottam, mert az egyik utcasarkon lefordultak. De egy biztos: ez a kérdés máig foglalkoztatja és megosztja az embereket. Egy emlékkötet hátulján, melyet unokaöccse szerkesztett Hofi rokonai és gyerekkori pajtásai emlékeiből, ez az idézet áll: „Kádár is volt ott. Mondta neki: - Csak bátrabban, Hofi elvtárs! Csak bátrabban!”¹⁵

Hogy akkoriban, különösen a Mikroszkóp Színpadnál, de egyébként is, milyen lehetetlen vállalkozás lett volna kivonni magát a politika területe alól, arról Körmendi János beszél egyik kötetében:

„A politika az a terület, amelyhez végképp nem értek, de nem is tartozik a kedvenceim közé.

A politikáról hallva némelyeknek Kossuth Lajos, Deák Ferenc jut eszébe, nekem – mi tagadás – III. Richárd, Lady Macbeth és társai…

Hogy mégis belegabalyodtam e témába, annak az az oka, hogy sorsom olyan színházhoz csapott, melynek fő területe a politikai humor.

Így hát, kénytelenségből elolvastam néhány politikai cikket, meghallgattam néhány rádióadást, körülnéztem a társadalomban, és (nem nagyon sok pénzért) megírtam politikai eszmefuttatásaimat, melyeket önérzetes restelkedéssel tárok Ön elé.

Mentségemül szolgáljon, hogy a politika, bárhogyan minősíthető tevékenység, alkalmas az emberi törekvések, jellemek, szándékok, akaratok felmutatására, így – lényegében – szakmámhoz tartozik. Arról már nem is szólván, hogy a színművészet egészét is magával ragadta a politikai forgószél, s színterévé vált a hatalmi harcoknak, karrierbe és zsebbevágó iparkodásoknak.”¹⁶

A kabaré a közvéleményformálás eszköze lett. Volt idő, amikor számított, hogy egy-egy napi eseményről mit mondtak a „nagyendrében”. Nem csoda hát, hogy úgy örültünk a rendszerváltásnak 1989-ben. Végre – gondoltuk – szabadon lélegezhetünk, s szabadon beszélhetünk. A kabaré már bármilyen szituációt és jellemet górcső alá vehetne, bármin szabadon élcelődhetne, bármit kifigurázhatna. Mégis úgy tűnik, mintha megbénult volna. Legalábbis mi ezt éreztük. A nagy változás és felszabadulás egybeesett a régi szereplőgárda távozásával. A mai fiataloknak például Hofi vagy Antal Imre már csak halottak, nem emlékeznek a fellépésekre, s nincs már Szeszélyes évszakok. A régiek, akiknek volt min és volt miért élcelődniük, egyre inkább kikoptak. A maiak pedig nem ismerik azt a régi világot, olcsó poénok közt nevelődtek. De valóban így van-e? Ma már nincsenek humoros emberek, ma már ne lennének kifigurázásra való alakok, s kétes helyzetek? Tudja, Tanár úr, ha a dolgozatomat végül nem is adtam le, de azt megtanultam, s tapasztalom is, hogy a magyar, ha valamilyen baj éri, rögtön viccel reagál. Mert szükségünk van rá, lételemünk.

„– Doktor úr, hogyan védekezzek az újfajta influenza ellen?

 – Há’ egyen egy almát!”

Hallottuk nem is olyan rég.

A pesti kabaré 100 éve (1907. – 2007.) c. könyv, bár igyekszik optimista lenni, de tulajdonképp kezdte eltemetni a kabarét…

… a Showder Klub első adását pedig 2008. április 7-én sugározta az RTL Klub. Néhányan közülük szerepelnek a rádióban is, s gyakran lépnek fel élőben. Igaz, még nincsenek olyan régóta a porondon, hogy lássuk, ők vajon kiállják-e az idő próbáját. De ha csak néhány évig működnek is, a nevettetés, az élcelődés, a kifigurázás műfaját továbbviszik. A mai kor gondjairól, a mai embereknek.

De azért, biztos, ami biztos, most megyek, és meg is nézek egy részt, csak hogy lássam, méltók-e a feladatra, hogy életben tartsák a kabarét. No meg, hogy lássam, hogy is hatnak ránk, nézőkre. S emlékezzünk csak vissza, annak idején milyen jelentősége volt, hogy az unalmas felolvasóból konferanszié vált, aki a közönséghez beszél…

Hát, ennyi minden történt velem a hétvégén, amikor is meg kellett volna írnom a dolgozatomat. Most már a Tanár úr is láthatja, hogy én tényleg készültem… készültem nekiállni, de valami mindig közbejött. Remélem, nem haragszik nagyon! Ha pedig mégis, hogy jobb kedvre derüljön, a youtube-on rengeteg régi kabaré és Showder Klub rész van fent, kedvére válogathat!

Megértését köszönöm!

1. Bárművészet. A varieté a zseniális kabaré lump kistestvére, a vendéglátóiparban született. - Kornis Mihály: Színházi dolgok, Tercium Kiadó, 2003.

2. Nagy Endre: A kabaré regénye, Platinus, 2000. 11.o.

3. Bános Tibor: A pesti kabaré 100 éve, Vince Kiadó, 2008. 11. o.

4. u.o. 16. o.

5. u.o. 23. o.

6. u.o. 41. o.

7. u.o. 43. o.

8. u.o. 53. o.

9. u.o. 69. o.

10. u.o. 121. o.

11. u.o. 133. o.

12. u.o. 135. o.

13. A Mikroszkóp Fantomja - Kabarétörténeti dokumentum, szerk. és összekötőszövegek: Markos Zoltán, h.n., é.n.

14. Nem jegyeztem fel a forrást

15. Összeállította: Ambrus Péter, Az igazi Hofi, Athenaeum, Szekszárd, 2006., a könyv hátulja

16. Körmendi János: Nyakig a színházban (Szatírikus színháztörténet I.), Kiadó: LSI Oktatóközpont, é.n., 63.o.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.