"Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog.
Semmi mást nem kell tenned, mint
leírnod egyetlenegy igaz mondatot.
A legigazabb mondatot, amit tudsz."
Ernest Hemingway

A regény főhőse Kristina Lundell, a stockholmi Családi Tanácsadó Iroda munkatársa. A szerző rajta keresztül mutatja be a hetvenes évek végén lévő Svédország fejlődő társadalmát. Ma már elmondhatjuk, hogy a vázolt kép a legtöbb modern országra igaz lehet.

Kapcsolatok és élethelyzetek kuszasága, másokra szorultság és mégis elkeseredett harc az önállóságért, az idillinek vélt szabadságért, ami jellemzi a művet.

Kristina a „kedves gondozónő”, látszólag mindig magabiztos, odafigyel az emberekre, meghallgatja a klienseit, összeszedett előadásokat tart, és ami a fő, amit mindenki értékel benne – és el is várják tőle –, hogy mindenkinél erősebb, mindenkinek ő a támasza. A nő pedig mindent meg is tesz, hogy ezt a látszatot elérje. Indoka több is van:

Kötelességtudat. Hiszen annak idején azért választotta ezt a hivatást, hogy másokon segítsen. Ezért is nem mond ellent az éjszakai telefonálónak, aki aztán az otthonában keresi fel. A férfi teljesen beteg, már inkább pszichiátriai eset, saját félelmeinek és képzelgéseinek a rabja, Kristina mégis személyes kudarcként éli meg, mikor meglátja a holttestét.

Karrier. Eleinte nem így indult. Mivel ő maga is nehéz körülmények között élő családból származik, segíteni akart a társadalom perifériájára szorult embereknek. Ám idővel rájön, ahogy a jó cél érdekében egyre feljebb tört, és ő maga már kimászott ebből a körből, úgy ezektől az emberektől is eltávolodott. Önmagában is csalódik, mikor erre rádöbben. Így már csak a karrier marad, bár azt ő sem tudná meghatározni, meddig volt felemelkedésének célja a többi ember, és hol volt az a pont – bár ez igazából egy folyamat, s mint ilyen, nincs meghatározott kezdete – ahol már az elismerés, a saját biztonságának és függetlenségének megteremtése volt a cél.

Kristina nem csak a munkájában, hanem magánéletében is igyekszik elérni függetlenségét, ettől várja a biztonságot, a szabadságot. Jó példája a mai „szingli ideálnak”, ahol mindenki félti, óvja, őrzi saját szabadságát. Mindenki erős, magabiztos akar lenni, mert nem akarja elismerni, hogy szüksége van másokra. És mindezt a szabadság zászlaja alatt. Hősünk ugyanezt teszi: nem hajlandó elkötelezni magát. A szülői házat maga mögött hagyja, megfogant gyermekéről lemond, ugyanúgy, mint később férjéről és fogadott kislányáról. Elnyomja magában az anyaság utáni vágyat, s azt, hogy feleség legyen. Később labilis kapcsolatokba menekül, amiktől látszólag biztonságot vár, de elköteleződni nem mer, és a másik félnek sem hagyja, hogy őt válassza. Egyik partnere túl fiatal hozzá, a másiknak felesége van.

Van barátnője, de a kapcsolat egyoldalú, Kristina ott is a segítő szerepét játssza, mindig meghallgatja a magára maradt, korosodó édesanyát, ám helyzetén változtatni nem tud, de ez nem is az ő feladata.

Lassan már nyűgnek érzi a munkáját is, egyformává silányulnak a kliensek, meg kell erőltetnie magát, hogy odafigyeljen rájuk. Valahol érthető ez az érzése. Ha körbenézünk, egy idő után ma is ugyanazt láthatjuk. Az emberek küzdenek a társtalansággal, vagy épp nem képesek megérteni egymást a párjukkal, meggondolatlanságból, felelőtlenségből teherbe esnek, problémájuk van a szüleikkel vagy a gyerekeikkel,… Látszólag egyforma gondok. Kristina már kezd belefásulni, s mivel nem figyel az egyéni mozzanatokra, az apróságokra, amik sajátossá teszik az egyes történeteket, mindenütt ugyanazt látja: embereket, akik siránkoznak a gondjaik miatt, de annak megoldása érdekében nem hajlandók megmozdulni. Ez is nagyban hozzájárulhatott a főhős végső kiborulásához, hiszen bármennyire igyekezett is, azt kellett látnia, hogy az emberek élete nem változik, valójában nem tud segíteni. Nem képes kimozdítani őket problémagödrükből, amit sokszor saját maguk ástak. (Hiszen nem lehet elsiklani afelett sem, hogy ahol nincs gond, ahol boldogan élhetnénk az emberek, oda generálnak maguk.)

Kristina Lundell hiteles segítőnek indult, hiszen ő maga is megélt sok bajt, nehézséget, de ahogy iskolaévei alatt megtanult másokat felhasználni céljai elérése érdekében, úgy vált egyre hűvösebbé a látszólag oly kedves maszk alatt. Eltávolodott az emberektől, hiába hallgatta őket nap, mint nap, hiába tartott szeretőket. Nem engedte senkinek, hogy belé lásson, hogy láthassa, néha ő is gyenge, s így a lehetőséget sem adta meg másoknak, hogy elfogadják, hogy olyannak szeressék, amilyen valójában: embernek.

A nő környezete valójában lehetőséget is alig kap arra, hogy felismerje, Kristinának is vannak gondjai, hiszen nem is nagyon említi azokat. Szakember lévén ő maga analizálja saját magát, ez megóvja ugyan attól, hogy az éjszakai páciense sorsára jusson, de azzal, hogy nevén tudja nevezni a dolgokat, azzal még nem oldotta meg őket, bár ő ebben bízik. Az önreflexiónak prevenciós célja is lehet, ezzel megelőzhető a kiégés, de önmagában nem megoldás. Hiába figyeli magát, önmagát senki sem képes a hajánál fogva kihúzni a vízből.  Aki pedig mégis belepillanthat kínlódásába, - Clas, a nős férfi –, aki mégis a nőt választaná, annak pedig nem engedi ezt. Fél bármiféle elköteleződéstől.

Inkább cigarettázik, és esténként iszogat. Nem sokat, nem nagy mértékben, de mégis pótszerekhez nyúl, ám ezek mit sem segítenek. Végül az egyetlen menekülési lehetősége a kis viskó valahol vidéken, ahol maga lehet. A béke, a nyugalom szigete, bár amint rájön, ha hosszabb távon használni akarja, rendbe kell hozatni, és az is lekötné, még a házikót is nyűgnek érzi. Ráébred, hogy nem maradhat ott örökké, visszatér az életbe, ami elől elmenekült, mert úgy érezte, nem bírja tovább.

De változott ezzel valamit is a helyzete? A történet, úgy gondolom, nem zárul le a könyv végén. Hiszen a problémát a főhős nem oldotta meg. Elmenekült előle, erőt gyűjtött, amivel ismét győzni fogja egy jó darabig. Talán fél évig, talán tíz esztendeig is. De mégis rohamosan halad a kiégés felé.

A kiégés különösen veszélyezteti a szociális területen dolgozókat, s ennek jeleit Kristina életében is nyomon követhetjük. A főszereplő teljesítménykényszere jól látható, mikor nem képes nemet mondani az éjszakai telefonálónak, mikor átvállalja hiányzó munkatársa kliensét, mikor mindenféle előadást, disszertáció megírását elvállalja, s a végén lelkiismeret furdalása van, amiért nem képes rendesen elkészíteni. Munkakedve csökken, nehezére esik odafigyelni a hozzáfordulókra, s egyre közönyösebbé válik, már-már lenézi őket problémáik és tehetetlenségük miatt. A magánéletében védekezik, menekül. Egyre intoleránsabb, egyre gyakrabban vizsgálgatja saját testét, annak változásait, hiszen már 37 éves. Retteg a kudarctól egyik fontos előadása közben, s maga is meglepődik, mikor a végén gratulációk hada fogadja. Már nem tudja reálisan felmérni saját teljesítményét.

Munkahelye, úgy tűnik, nem számol az efféle problémákkal, nem foglalkozik a dolgozóival. Hasznos lenne a munkatársakkal való jó viszony, ami meg is van, de az is inkább egyoldalú: a fiatal kollegina is Kristinától kér tanácsot, mikor megtetszik neki egyik kliense. Nincs szupervízió, ami szintén segítség lehetne a környezet részéről, de munkahelyen is csak annyi történik, hogy Kristinát dicsérik, és még több embert bíznak rá, ő pedig el is vállalja őket.

Mindez együttesen vezet el kiborulásáig, mikor is beül az autóba, és mindent maga mögött hagyva elhajt vidékre.

Azzal, hogy visszatért – tulajdonképp az egyetlen értelmes dolog volt, amit abban a helyzetben tehetett –, csak annyi történt, hogy bebizonyította, valójában nincs olyan, hogy „nem bírom tovább”. Mert hát mi történik, mikor az ember így érzi? Vagy talán egy mélyponton ki is mondja? Semmi. Az élete ettől nem változik meg, a gondjai nem szűnnek meg, a környezete sem fog másként viselkedni, ugyanolyan marad: számítani akarnak rá, nem hajlandók tudomásul venni, hogy ő sem képes mindig mosolyogni.

Amíg a folyamat valahol nem szakad meg, vagy ő nem nyit mások felé, nem ismeri el, hogy szüksége van másokra, vagy a környezete nem veszi észre, hogy nincs vele minden rendben, addig a probléma megoldatlan marad. A napi munkát, a folytonos teljesítést és maszkviselést, rendre kifáradás fogja követni, amire menekülés lesz a felelet. Akár tudatos, ahogy a könyvben is történt, akár tudattalan, például betegségbe. Aztán ismét kezdődik minden elölről. A kérdés az, hogy meddig győzi ezt az érintett személy szervezete, idegei. Mikor lesz az, amikor már tényleg nem bírja tovább? És mi történik akkor?

Amíg a könyvet olvastam, végig az volt az érzésem, hogy milyen élő, milyen valóságos szereplőt alkotott az író. Valóságosak az érzései, a problémái, a helyzete. Az alapszituáció pedig, szenvedés a társtalanságtól, mégis elzárkózás mások elől, maszk viselése napjainkban is sok emberről elmondható, talán leginkább a szabadság jelszavát lengető szinglikről. Szabadságnak vallják, s talán annak is érzik egyedüllétüket, de azt elfelejtik, hogy a szabadság akkor ér valamit, ha be is váltjuk.

Ha valaki éhes, de van 20 forintja, akkor szabad, mert eldöntheti, mit akar: vehet egy kiflit, vagy egy zsemlét. Ha valamelyiket választja, akkor már a másikat ugyan nem veheti meg, látszólag lemondott a szabadságáról, valójában azonban beváltotta azt. Mert ha ragaszkodik hozzá, és nem hajlandó választani, akkor éhen hal.

Véleményem tulajdonképp benne van a dolgozat záró részében: a kérdés, hogy mi történik, ha az ember azt mondja, „Nem bírom tovább”, végigkísért, míg olvastam a művet. S a végén azt kaptam válasznak, amit magam is adtam volna: semmi. A gondokat nem oldja meg, az egyént nem teszi erősebbé, de az elvárást sem csökkenti, hogy igenis neki kell erősnek lennie, neki kell támaszként szolgálnia mások számára.

Viszont fontos szem előtt tartani, hogy bár ez sokszor roppant nehéznek tűnik, és gyakran érzi úgy az ember, hogy neki is szüksége volna egy nála erősebb támaszra, attól a helyzet pozitív oldalát sem szabad elfelejteni: jó érzés, hogy szükség van rá!

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2012.01.14. 16:03 Anna Éva Köszi a véleményt, örülök, hogy tetszett. :) No igen, ez az a fajta cikk, amelyik már kicsit a "szak" előtag felé kacsintgat. Vagy hát legalábbis feltételez némi terminológiai ismeretet. (Vagy utánaolvasást. :)) Egyébként tényleg jó könyv, ajánlom, ha valakit érdekel maga az ember, és annak lelki folyamatai, miértjei. Jó olvasást a könyvhöz! :)

2012.01.14. 11:51 Kata Nagyon tetszett a cikk, kedvet is kaptam a könyv elolvasásához. :) Bár írtad, hogy tulajdonképpen egy dolgozatra készült, és akadt benne egy-két szakszó, szerintem önálló írásként is megállja a helyét. A végén a gondolataid különösen tetszettek. Gratu hozzá! :)