Cím: Írók
Írta: Jons
Honlap: More than this
Pályázat: Úgy szeretlek, majd' megeszlek!
Ez egy kicsit furcsa érzés itt belül. Én nem tartozom, azok közé, akik könnyen ki tudják fejezni az érzelmeiket. Nem vagyok egyszerű, nem vagyok átlagos, nem olyan ember vagyok, akit csak úgy elmondhatja, mi bántja. Sohasem tudtam elbeszélgetni másokkal., annélkül, hogy meg ne bántottam volna valakit az őszinteségemmel. Talán ezért is lettem író; amit nem kaptam meg az élettől, azt könyveimben megadtam magamnak. Nincsenek barátaim ( pár elvetemült írót kivéve ) nincs akit szeressek. Hát ez van és én boldog vagyok így. Már megszoktam. Végülis nem olyan nagy dolog... Amúgy, meg kit érdekel?
Sziasztok.
A nevem Deliah Eastwood, és ez az én történetem.
2011. London. június.12.
Az emberek gyakran félreértik az írókat, na jó, talán a magamfajtákat mindig. Az irodalmi kifejezés legegyszerübb, legérdekesebb, legtisztább kifejezésmódját választottam, hogy a saját nézőpontomat, érzelemimet zsúfoljam érdekes és jelentéktelen történet mögé: a ponyvákat. Igen. Deliah Eastwood egy egyszerű ponyvagyáros, aki ezt imdája. Nem véletlenül imádom; elég nagyot lehet vele kaszálni, de ha a könyv még sem lesz a könyvesboltok kirakatában, a csokorra való novellámmal etetem az ujságokat, akik rendszeresen meg is kajálják azokat. Hisz melyik női rovatba ne menne el egy harmincas, magányos nő gyötrődése a férfiakkal, vagy a tini magazinokban oly kedvelt Első szerelem kategóriás novella, amit mostanásg csukott szemmel is megírok. De azt hiszem nem azért ültem most íróasztalhoz, hogy ilyen szerelmes ostobaságokkal etessem a olvasóimat. Szerelmes ostobaságok. Hmm. Érdekes gondolat. Néhány barátommal, akik szintén magamfajta művészek, és még nem utáltak ki maguk közül, megvitattuk ezt az irodalomban oly kedves, ám de mégis kényes támát. A szerelem. Mi is a szerelem?
Jonathan Elas szerint merő időpocsékolás, a pénzünk haszontalan befektetése, és erre még csak jönnek az ünnepek a randevúk, a vacsorák, amik plusz pénzkidobást jelentenek: Évfordulók, valentin nap és amikor már a két fél között megy a hiszi, hogy sohasem mozdulnak ki a laksából, akkor jön a vacsora, a kávézó, a wellness hétvége. Mr.Elas a múlt héten ezt olyasfajta ,, Ördögi Körnek" nevezte, amelybe, ha belezuhan az ember, nincs kiszállás, avagy, bele sem zuhan, mert nem létezik.
- Jonathan és a szerelem! - legyintett rosszallóan Carrye Whitfield, az Álmatlanság hídja jóneves szerzőasszonya, aki még alig töltötte be a 28. életévét.
Ő azon az állásponton volt, hogy a szerelem egy fantasztikus dolog. Amikor az ember szerelmes, mintha csak Csodaországban járna. Minden tökéletes, minden csodálatos, és ha együtt vagy azzal, akit szeretsz minden más megszűnik létezni. Szerinte az ünnepek kedves gesztusokat fejeznek ki. Amikor megünneplik az első csókot, az első éjszakát, később a házassági évfordulójukat, és visszanosztalgiáznak, milyen is volt régen, egymás karjaiban heverve, a holdfényes estében.
Collin Noel csak kuncogott ezen. Szerinte a szerelem ha megtalál jó, sőt mi több, ebben együtt is értett Carrye-vel, de szerinte ez a drámai, csókos, holdfényes téma csak, és kizárólag a középiskolára vonatkozott. Ő utoljára a gimiben volt szerelmes, és azt hitte örökké fog tartani, de amint vége lett a gimnáziumnak se szó, se beszéd csúnyán szétmentek, azóta Collin sohasem élte át úgy egy kapcsolatát sem, ahogy tizenéves korában. Szerinte a gyerekszerelem, az igazi szerelem, és mivel a felnőttek túlságosan földhözragagadtak és reális gondolkodásúak, nem lehet már olyan felszabadult kapcsolatban részük, mint tiniként.
Én valahol Collin és Jonathan állítása között lézengtem, miszerint a szerelem vagy nem létezik, vagy már elpuskásztam a lehetőségem. Ez a vitakör általában szerda esténként szokott összegyűlni, egy igen - igen kedvelt Francia kávéházban. Mostanában mindig itt gyűltünk össze, mióta kisöpörtek minket abból a kínai étteremből, mert túl hangosan vitatkoztunk azon, mikor kell az ember főszereplőjének előrántani a pisztoját. Carrye szerint azonnal, és nincs szükség sablonos közhelyekre, mint a: Most meghalsz, te féreg! Jonathan szerint viszont ezektől az uncsi közhelyektől lesz - hogy az ő szavával éljek - vérpezsdítően izgalmas. Collin és én csak bámultunk egymásra, mert a mi főszereplőinknek nem volt pisztolya.
Azon az estén, mikor véget ért, a mi kis írói eszmecserénk, Carrye szerelemre hagyatkozva faképnél hagyott minket, dühös pillantásokat lövellve Collin és Jonathan felé, akik viszont ezzel mit sem törődve, nyugodt szájízzel feküdtek le otthonaikban aludni. Csak én maradtam a szokásos helyszínen, egy darab száraz teasüteményt rágcsálva. Undorító íze volt, de mivel nem voltam éhes, és egy hónapja iparkodom azon, hogy leszokjak a cigiről, jobbank láttam elfogyasztani a fűrészpor ízű, kemény pékárut Haza kéne mennem... miért is vagyok még mindig itt?
- Elnézést, uram.
Valóban, még annál is förtelmesebb, mint amilyenre emlékeztem az előző harapásnál. És mi van ezzel? Ezúttal a szerelemmel. Most akkor ki szavának adjak? Nem mintha számítana, nem mintha lenne rá időm. Gyakorlatilag még rendesen felöltözni sincs időm. Gyalázat, ha az ember ilyen sokat gubbasz a gép előtt, ilyen sebesen üldözik a határidők és milyen kevés ideje marad önmagára. Pedig csak ponyvákat írok, semmi jelentőségteljes irodalmi alkotás. Csak szappanos krimik, és olcsó rémtörténetet. De az otthon gubbasztó depressziós hárpiáknak ez kell, meg a nyálas romantika.
- Uram...
Most őszintén, kinek kell a romantika? Igen, talán Jonathannak igaza van, felesleges pénzkidobás... Hogy ez a vacak poháralátét ízű vacak nem akar elfogyni? A fenébe is nem kell. Talán most haza kellene mennem, ledobni egy sört és nekifogni a 23. fejezetnek, amelyikben kiderül, hogy a két főszereplő kölcsönösen vonzódik egymáshoz. Igen, általában ez a vége. Minden sztorinak ez a vége.
- Hahó! Ember! Ébren van? - egy dühös kiáltás hallatszott a fejem fölül és egy meglepően dühös hölgy állt a fejem fölött. Te jó ég, mióta állhat itt? Mit akar?
- Segíthetek? - kérdeztem zavarodottan. Kéne már az a sör.
- Hozhatok még valamit? - Hmm. Egészn érdekes arcforma. Különlegesen szép arca van. Vajon eddig is itt dolgozott? Még sohasem vettem észre. Talán azért, mert háttal ülünk a pultoknak és Mr.Noel zagyválása néha, annyira összezavar, hogy semmi másra nem tudok koncentrálni. - Maga el van varázsolva. - Nevetett gúnyosan a pincérnő, mire felkaptam a fejem ismét.
- Hogy mondta? Ja, nem, nem kérek semmit. Maximum egy sört. Tartanak sört? - kérdeztem és fanyalogva a teasüteményre néztem. Pfúj.
- Sört? Sört? Hogyne tartanánk, de este kilenc óra után már nem szívesen adok ki sört. - Mondta, inmáron egészen kedvesen.
- Este kilenc? Hány óra? Mindegy is. Nem vagyok az a részegen randalírozú típus. - Motyogtam és megforgattam a kezemben a papírdoboz ízű süteményt. - Tudja mit? Hozzon nekem valami ehetőt, ne ilyet. - Mutattam a száraz kekszre és letettem az előttem heverő tányérra. - Magára bízom.
- Rendben. - Bólinott es egy elégedett vigyorral az arcán eltünt. Csak akkor vettem észre, hogy teljesen egyedül vagyok és odakinn besötétedett... Még is mit vigyorog az a nő? Mi lehet olyan vicces azon, hogy nem tudom megmondani hány óra? És miért ülök még mindig itt, záróra után? Végülis akkor hány óra van? Egy ilyen igényes, francia kávéházban, már igazán felszerelhettek volna egy órát! Az utcasarki hot dogosnak is van órája. De miért is vigyorgott rám? Furcsa.
Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket vitattunk meg, mikor hivatalosan is átfordította az ajtón csüngő Nyitva! Feliratot. És nagyrészt ő kérdezett. Nem kelett hozzá sok ész, hogy rájöjjek, akar tőlem valamit. Különben miért ült volna le velem szenbe és miért beszélte volna a tele a fejem azzal, hogy mi a neve, honnan jött, miért szeret krimiket olvasni és hogy ő még sohasem találkozott egy íróval sem. Hát most találkozott egyel.
- Szóval ide szoktatok járni az írótársakkal, Mr.Eastwood. - kérdezte végül Laura ( Mi minden csodára képes egy kis névtábla!), aki végülis elkezdett tegezni és Mr.Eastwoodnak szólítani. Nem tudtam, hogy mit hisz, hogy hangzik, hogy félig tegez és félig magáz. Értelmetlennek látszott... Úgy is hangozott.
- Ide - mondtam végül. Nem tudtam, mit tudnék még hozzáfűzni ehhez a megállapításhoz.
- Véletlenül hallottam miről beszéltetek. - Mosolyogott. - Szerelem? Azt hittem az írókat érdekli a szerelem.
- Az művészek is emberek, csak egyesek másként gondolkodnak. Szerintem a szerelem ostobaság. - Dőltem hátra a fakó piros boxban. Nagyon elégedettnek éreztem magam, mintha az, amit mondtam volna, egy pillanat alatt aranyba foglaltatik, és lefektetett szabály lesz, az írói fivatást választók kikövezett ösvényére. Mintha csak úgy szórhatnám az észt, csak azért mert írok néhány regényt meg cikket... De azért önelégülten elvigyorodtam.
- Komolyan?
- Halálosan komolyan.
- Ironikus, hogy arról írsz, amiben nem hiszel. - Nevetett Laura. Hidegen hagyott a mardosóan igaz megjegyzés. Írhatnék mondjuk... balladákat. De sohasem voltam képes rímeket faragni kusza gondolataimből. Igazából nem nagyon izgatott a költészet. Balladák, versek, episztolák, drámák... nem, az nem az én asztalom.
- Úgy gondolod? Szerinted ironikus, szerintem normális. Mondd, te mit gondolsz? - kérdeztem és magabiztosan karba fontam a kezem, majd rögtön meg is gondoltam magam, mert ha az ember karba fonja a kezét, azt jelenti, elzárkózik. És engem egyáltalán nem zavar az, hogy semmibe veszi a nézőpontomat, megszoktam már, hogy ki kell érvelnem a saját igazamat.
- Szerintem a szerelem fantasztikus, kellemes meleg, és amikor a szerelmeddel vagy megszűnik létezni a világ. Mellesleg akármikor csókolózhattok, Mr.Eastwood, akármikor, és úgy, hogy senki nem néz rátok szúrós szemmel. - Mr.Eastwood. Na, már megint. Olyan mintha csak Carrye-t hallanám viszont. Nők!...
- Ez nagyon úgy hangzott, mintha kedvelnél valakit. - Köszörültem meg a torkom kihívóan.
- Tényleg? - kérdezett vissza gúnyos mosollyal és elém könyökölt, szív alakú arcát tenyerébe téve. Ha játszunk, akkor már csináljuk jól. Elé könyököltem én is. Ez a jelenet kicsit olyan volt, mintha most vágták volna ki egy olcsó latin-amerikai szappanoperából.
- Tényleg. Csak nem beleestél a pók hálójába? - ezt legutóbbi regényemben publikáltam. A címe a Pók hálójában volt. Elég sablonos, de megtette. Nem is tudom melyik művemet kedveletm igazán. Vagy, amelyiket ki nem állhattam később. Ha visszaolvasom két évvel ez előtti írásaimat, majd kiugrik a szívem, vagy ezért, vagy azért. A szerelem felsőfokon-ban például Ulriknak neveztem a főszereplőt. Borzalmas. Ulrik. Rémisztő. A Halál karmaiban: a főszereplő nő egy bérgyilkossar kavar, akiről később kiderül, hogy a rég elveszett bátyja. Undorító. Hát ez voltam én, a Puhafedelő Könyvek országából.
- Pókháló? Nem kedvelem a pókokat, csak azt az egyet. - Sóhajtotta, és megnyalta az ajkát. - Azt az egyet.
- Ez érdekes. Melyik egyet? - kérdeztem és összeráncoltam a homlokom, mikor a pult mögül dühös kiáltás hallatszott.
- Örülj neki Laura, hogy megcsináltam! És most lelépek, majd vidd ki a szemetet és zárj be. Már így is fél órával tovább maradtam! A pite a pulton van! - egy nagydarab francia fickó dobta az egyik székre a kötényét, majd a bejárati ajtón keresztül távozott. Volt egy kis akcentusa, de alig volt érezhető. Hmm, lehet, hogy felhasználom a karaktert a következőkben. Érdekes figura lenne belőle.
- Kösz, Jean - mosolyogott Laura, de a férfi már régen kicsörtetett az üzletből. - Hozom a pitédet, Mr.Eastwood. - Kacsintott cinkosan.
- Kértem volna pitét? - De amint kimondtam rájöttem, hogy rábíztam a választásom. Ah! Kiment a fejemből.
- Én kértem. - Laura megállt az asztalomnál és egy meleg, fóliába csomagolt zacskót tartva a kezében letette elém. - Nagyon finom. Áfonyás.
- Szeretem az áfonyát. - Biccentettem, majd felálltam, és a zsebemben kutatva kezébe nyomtam a visszajárót. Fura egy kis nőcske volt el kell ismernem. Ez a felismerés csak erősödött, mikor, az alig 10 centire álló Laura közelebb lépett hozzám, mellkasomhoz szorítva a pitét.
- A pókhálóban csak egy személy van. Mindig csak egy. - Nevetett. Nem igazán tudtam mit akar. Kicsit olyan érzésem volt, mintha össze lennék zárva egy pszichopatával. - Mr.Eastwood, én hiszek a szerelemben, és azt is hiszem, hogy ez a pite lesz élete legfinomabb pitéje, amit valaha evett. A pite a szerelmesek étele. Nagyon finom. Omlós tészta, finom krém. Körülöleli az embert, mint egy erős kar, aki védelmezi és szereti.
Biztos, hogy valami nem volt kerek Laura Odonell ( Csodákra képes az egyenruhán feszülő névtáblácska. ) kerek buksijában. A nő nem százas, tuti hiányzik egy kereke. Össze-vissza beszél. Na jó, ez kezd egy kicsit ijesztő lenni. Kicsit ijesztő lenni, arról nem is beszélve, hogy a pitét metaforaként használta. Rémisztő!
- Hát... Kösz a pitét, meg mindent. Majd még benézek. - Soha, soha, soha! Soha nem jövök ide többet!
- Gondolj rám édesem, higgy a szerelmeben. - Nevetett fel édesen, és megcsókolt. Olyan hirtelen és gyorsan, hogy időm sem volt elmenekülni. Csak egy pillanat volt az egész. Ajkamba harapott, hallottam amint felkuncog, ami még jobban megrémített.
- Úgy szeretlek majd' megeszlek! - nevetett és elbukdácsolt az utomból. - Hinned kell a szerelemben, Mr.Eastwood, mert az tartja össze a világot, az működteti olajozottan a fogaskerekeket, az tartja életben a hitet és a reményt. Szeretned kell, vagy előbb, vagy utóbb, de bele kell gyalogolnod, mint ahogy mindenkinek. És ha nem hiszel benne, akkor el fog kerülni.
Amint a drágámos részt kiáltotta én már rég leráztam magamról a karját és sietve elhagytam a boltot. Szívbajosként téptem a lakásom felé. Jézusom. Ez ilyesztő volt. Miért... miért? Szerelem, miért? Szerelem, minek? Szerelem, kinek? Egy mániákusan szerlemessel találtam szenbe magam. Ez betegség, vagy csak megpróbált jobb belátásra téríteni? Nem tudom, de az biztos, hogy rám hozta a szívinfarktust. Ketten voltunk. Ki is csinálhatott volna... lehet, hogy egy baltás gyilkos volt. Ugyanakkor, nagyon fontosak lehetnek a baltás gyilkosnak az érzelmek, ha ennyire fellelkesült az én jó útra térítésemen. Uhh.
És tudod mit?
Egy hónappal az után, hogy Laura Odonell rémisztően valóságos és ijesztően mániákus kis beszédet tartott nekem a szerlemről, lenyeltem a gombócot a torkomban és visszamnetem a kávézóba. Ez öt éve történt. Azóta van egy klassz házasságom, egy virágzó verseskötetem és egy két éves kisfiam, Mike.
És Carrye azóta is csak röhög rajtunk.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés